Péntek, 2017. december 15., 19.44

Arcok a (közel)múltból (46.)

Aradon éltek 

Volt benne valami a 19. század végi festők, az impresszionisták életviteléből, stílusából. Legalábbis olvasmányélményeim és a külföldi nagy galériákban látottak alapján ez volt a benyomásom. Többször jártam egy tömbház emeleti lakásában berendezett műtermében és minden, ami belül volt, egy régmúlt idő levegőjét, hangulatát idézte. Talán némi túlzással azt is mondhatnám, hogy Puccini Bohémélet operájának festőtanyájára emlékeztetett ez a helyiség. Persze nem kizárt, hogy mindez csak a fantáziám játéka volt. Mert hát 20. századi volt ő a javából, hosszú ideig doyenje az aradi festőknek, szobrászoknak, aki mindig szerette volna letagadni korát, s ha kiderült, hogy mennyi az annyi, akkor kínosan mosolygott.

Bohém volt és szertelen, örökös csodálója és hódolója a szebbik nemnek. Jól állt ez neki, illett az egyéniségéhez és festői credójához. Portréiban nem a hasonlóság, hanem a lelkiállapotok megragadása volt az elsődleges cél – állapította meg róla igen találóan egyik kritikusa.

Ő is a kiváló festő-szobrász és pedagógus, Soós István felfedezettje volt. Korábban, országos evezősbajnokként bizonyára maga se gondolta komolyan, hogy az erős kézben valaha jól áll majd az ecset, de aztán rádöbbent, hogy újaradi mentora nem tévedett. Kolozsváron, a főiskolán még kiválóbb tanárok irányításával már tudatosodott benne: a kedvtelésből ígéretes életpálya lehet. Csakhogy akkoriban, az ’50-es évek derekán a mainál is jóval kilátástalanabbnak tűnt egy biztos megélhetés nélküli művészi pálya. Szükség volt egy prózaibb kenyérkeresetre. Kapóra jött a lehetőség, ráadásul „rokonszakmában”. Restaurátorként alkalmazta a megyei múzeum.

Közben Arad átélte közigazgatási besorolásának legnehezebb évtizedét. A rajoni státusz a képzőművészeti életben is éreztette a hatását, és az ő nemzedékének kétszeresen meg kellett küzdenie az elfogadtatásért.

Egészséges humora, sportszeretete, hedonikus életkedve átsegítette a nehézségeken. Dolgozott, és azon kevesek közzé tartozott, akinek megvolt a vásárlói köre. Szerették festményeit, humorát, töretlen életkedvét.

A későbbi kiállításokon, téli és nyári szalonokon általában egy kis csoport alakult körülötte, mert mindig tudott valami érdekes történettel előrukkolni.

Sokat járt a városban. Mindig kerékpáron közlekedett. Eleinte szokásból, később már azért, mert nehezére esett a járás. És mikor már a biciklizés is túl nagy erőfeszítést követelt tőle, felesége kíséretében bukkant fel hol itt, hol ott.

Alkotói pályájának utolsó szakaszában stílust váltott. Mikor ennek okáról faggattam egyik Maros-parti spontán találkozásunkon, vállat vont és azt mondta, hogy eljött az idő, hogy kibújjon a bőréből, egy kicsit másképp fessen, mint korábban. Aztán mielőtt „elmélyedtünk” volna e változás okaiban, gyorsan elmondott két viccet, majd elköszönt. Ez volt az utolsó személyes beszélgetésünk.

Aktképei, portréi, csendéletei a színek, hangulatok varázsával töltenek el. Tudom, hogy Németországban élő egykori aradiak nagyon sok festményét vásárolták meg. A hazai városokon kívül a szép kedvelői Európa számos városában egyéni és közös tárlatokon láthatták alkotásait. Egykori munkahelye, a megyei múzeum is vásárolt tőle.

Az evezőslapátot élsportolói éveiben oly keményen tartó kéz a legfinomabb mozdulatok, az árnyalatok, hangulatok kifejezésére is képes volt.

A metamorfózis esetében tökéletesre sikeredett.


***

(Legutóbbi esszénket Faludy Károly színész-aviatikus emlékének szenteltük.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu