Szerda, 2017. október 18., 19.23

Arcok a (közel)múltból (47.)

Az önzetlenség mintaképe volt, csendes, szerény, visszahúzódó. Az a típus, akit mindenki szeret, s mindenki ki is használ. Még akkor is, ha ez nem jelent feltétlen rosszindulatot, önzést. Csupán azt, hogy akkoriban, az ’50-es–’60-as években egy bizonyos társasági körben nélkülözhetetlen volt.

Akkoriban jöttek divatba a „házibulik”, s a tánchoz, a jó hangulathoz elengedhetetlenül szükség volt egy önfeláldozó személyre, aki ellátta az akkor még nálunk alig ismert, nyugaton azonban már virágzó „lemezlovas” szerepkört. Ő erre rendkívül alkalmas volt és örömmel felvállalta. Csodálatra méltó műszaki érdeklődése és érzéke is segítette ebben. Ezt tudta mindenki. Ráadásul akkoriban ismerős körökben csak neki volt magnója. Na nem a szerény keresetéből üzletben vásárolt magnóról volt szó. (Nem is árultak ilyen szerkentyűt akkoriban mifelénk.) Kivételes technikai érzékének köszönhetően maga barkácsolt egyet. És micsoda jó számok voltak a szalagon! Emlékszem, a rádióban a nálunk tisztán fogható csatornák közül akkoriban leghamarább Belgrádból, majd Újvidékről lehetett a reklámhirdetések között „menő” zenei számokat, örökzöld slágereket hallani. Később a Kossuth Rádióban Komjáthy György Tánczenei koktélját vártuk kellő izgalommal. Nos, barátunk házi készítésű magnója megszólaltatta „egy füst alatt” mindazt, ami az akkori fiatalságot lázba hozta. Ritkán táncolt, inkább a társaság, a jó hangulat volt számára a fontos.

Amúgy a Magyar Vegyes volt a munkahelye. Fábián György famulusaként a fizika- és kémialaboratóriumban a kísérletek előkészítése volt a feladatköre. Egyszer elszólta magát, hogy a nehezebb kísérleteket előzetesen maga is elvégezte, nehogy „felsüljön” a tanár úr, akit nagyon tisztelt. Szerény munkahely volt egy szerény ember számára. Jómagam, aki nővérem társaságának nem állandó, de olykor becsöppent lelkes tagja voltam, sokat töprengtem azon, miként lehet ebből megélni. Mert más munkaköréről nem volt tudomásom.

Barátunk öreglegényként élte le az életét. Özvegy édesanyjával lakott egy hajdan szép, de akkoriban már meglehetősen ”megviselt” házban a Gloria pálya környékén.

Az én szememben a legnagyobb műszaki bravúrt akkor hajtotta végre, amikor megjavította néprádiónkat. A háború alatt ugyanis be kellett szolgáltatni a rádiókészülékeket. Ez alól sokan kibújtak és elrejtették az akkoriban leggyorsabb hírforrást. Aki nem kockáztatott, készülék nélkül maradt. És sokáig!

Csak az ’50-es évek elején kezdte gyártani az akkoriban még gyermekcipőben járó hazai elektronikai ipar a roppant egyszerű, csupán néhány középhullámú adót sugárzó, külalakra is szerény néprádiókat. Akkoriban senkinek nem jutott eszébe, vagy úgy tett, mintha nem tudná: a ’30-as évek második felében Aradon Tesla-patent alapján kiváló rádiókat gyártott az Iron cég.

Szóval vásároltunk egy néprádiót, de pár hónap múlva bemondta az unalmast. Régi vágású rádiószerelő ismerősünk azt tanácsolta: dobjuk ki, használhatatlan. Akkor lépett közbe írásunk hőse és egy villanyégő meg néhány csak általa ismert „kütyű” beiktatásával 10 évvel hosszabbította meg készülékünk életét.

Ma, a táblagépek, okoskarórák és még okosabb telefonok korában, ha a technika kifog rajtam, eszembe jut barátunk. Nagyon elemében lenne ebben az „elgépiesedett” világban.


***

(Legutóbb Baranyay Ferenc festőművészre emlékeztünk és emlékeztettünk.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu