Kedd, 2017. október 17., 09.00

Arcok a (közel)múltból (49.)

Eredetileg 25 részesre terveztem ezt a sorozatot. Olyan emberekre gondoltam, a legkülönbözőbb társadalmi kategóriákból, akik tettek valamit ezért a városért, népszerűek voltak és nem olyan régen éltek, hogy a maiak ne emlékeznének szeretettel rájuk. Persze az is kellett, hogy közelebbről ismerjem őket, tudjak róluk olyan dolgokat, amelyek a legnemesebb értelemben intimmé, egyéni hangvételűvé teszik az „emlékeztetőket”.

„Ne hagyd abba!” – kérték barátaim és az olvasók. Hatásukra bővült a lista, és íme, most, a célegyenesben még többen „várakoznak”. Talán megbocsátják, ha róluk már csak egy-két gondolat erejéig szólok. Most és a záró részben.

Mindig szerettem elkerülni az érzelgősséget. Ezúttal mégis idéznem kell. Csak az halt meg, akit elfelejtenek – tartja egy mondás, ami rendszerint temetők fejfáján az egyik legnemesebb erényünkre, az emlékezésre apellál.

Szóval szerettem volna még felidézni egy apró termetű, jóságos gyermekorvos személyét, akinek sok mai felnőtt és idősebb aradi köszönheti gyógyulását, és, aki már igencsak korosan az árvaház kisgyermekeinek egészségügyi felügyeletét végezte hatalmas praxisa birtokában és talán még nagyobb lelkesedéssel, mint amikor házhoz jött. Arca, megjelenése olyan bizalmat és szeretetet sugárzott, hogy szinte egyik gyermek se sírta el magát, amikor meglátta a „szúrós bácsit”.

Szerettem volna annak a külvárosi iskolában tanító tanárnak az egyéniségét felvillantani, akiről már életében keveset tudtak pályatársai. Balogh Edgár kolozsvári professzor az aradi magyar nyelvű szabadegyetem egyik előadása előtt megrótt: „Miért nem használjátok jobban ezt az embert? Hatalmas tudásánál csak szerénysége nagyobb”. Az illető elpirult, mint egy nagylány. Valóban sokat tudott és, az intelem dacára, mi, akkori fiatal újságírók, nem éltünk eléggé a lehetőséggel. Az idősebb kolléga ismeretei javát elvitte az örökkévalóságba. Pedig fiatal korában személyes kapcsolatban állt néhány neves politikussal, hiszen Genfből, a Népszövetség üléseiről küldte tudósításait több erdélyi lapnak. Interjúkat közölt Bartók Bélával és több regényt is írt.

Aztán terveztem felidézni annak a mesteredzőnek a személyiségét, akivel, a köztünk lévő a korkülönbség ellenére, igen közeli, majdhogynem baráti viszonyba kerültem. Ő volt a világhírű romániai női tornasport a közönség előtt kevésbé ismert jeles vidéki „háttérembere”. Az ő felfedezettje, neveltje volt, többek között, pályája elején Eberle Emilia Trudi, a sportág egyik legnagyobb csillaga. Magánemberként szerény, szimpatikus, egyéniség volt, aki rajongott a komolyzenéért.

A teljesség legparányibb igénye nélkül említenék még egy szimpatikus tanárembert. Ő is a peremkerületi magyar iskolákban tanított. Legényemberként élete végéig leplezetlenül rajongott a szebbik nemért. Nem úgy, mint a 20. század utolsó évtizedének „szívtiprói”, hanem úgy, mit a romantika korának széptevői. De ennél jóval fontosabb az, hogy az első volt Aradon, aki, az évszázados együttélés szellemében, intézményesített formában magyarra tanította román honfitársainkat. És ehhez egy ügyes kis tankönyvet is összeállított. A diktatúra legsötétebb, legkeményebb időszakában tettéhez, de már ötletének felkarolásához is jókora cívis bátorság kellett.

Ma se lenne hiábavaló egy ilyen szabadegyetemi sorozat.

Barátaim szerint írnom kellene még az „aradi Figaróról”, a helyi fodrászművészet első nagymesteréről, a szerény tanári bérből élő, hercegnek vélt örmény menekültről.

De talán más alkalommal, más összefüggésben…

***

 

(Legutóbbi esszénk Reusz György mérnök személyiségét hozta vissza a köztudatba.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu