Szerda, 2017. december 13., 13.04

Arcok a (közel)múltból (50.)

És akkor a finálé! Azokról az emberekről, akikkel évtizedekig „egy húron pendültem”, és mikor ezt írom, a barátságot és a kollegialitást nem is említem. Elmentek, mert az újságírók hamar halnak. Felemészti őket a stressz, az állandó szellemi fittség kényszere. Nem saját rögeszmémet próbálom elhitetni a Tisztelt Olvasóval, tessék csak megnézni a nemzetközi statisztikákat!  

A legtöbb veszélynek kitett hivatások egyike. Még egy ilyen békés, nyugis, jobb sorsra érdemes városkában is, mint a mi Aradunk.

Az augusztus eleji hagyományos sajtónapon szomorúan vesszük számba, kit vesztettünk el röpke egy év alatt. Róluk roppant nehéz írni, még fáj, még húsunkba, agyunkba mar az emlékezés.

Akit elsőként említenék, szinte a Zárda padjaiból került az újsághoz. Egyívásúak voltunk, összekapcsoltuk az érettségi bankettünket. Hát, nem tegnap történt… Aztán kollégája lettem. És maradtam – távozásáig.

Ha valaki a szakmán belül hivatalosan is figyelne a szerkesztőségi munkaévekre, biztos őt tartaná az erdélyi magyar újságírás „nagyasszonyának.” Fél évszázados folyamatos „szolgálat” állt mögötte. És már nagybetegen, állapota súlyosságának tudatában is bejárt. Szinte az utolsó napig. Ez volt az otthona, ez volt az élete.

Sportbarátunk már a „lobogós” időszakban is bizonyította hozzáértését és a sportolók iránti empátiáját. Magánemberként különcnek, de jó kollégának tartottuk, aki szorgalmasan gyűjtötte az élsportolókról szóló adatokat, mert majdan könyvet akart róluk írni. Betegsége miatt idő előtt az „oldalvonalon” túlra került, aztán kedvszegetten várta, hátha csoda történik vele. Csodák nincsenek, vagy ha mégis, ezekről ritkán értesülünk.

A másik kolléga a ’70-es évek elején került a magyar újsághoz. Ő is tősgyökeres aradinak számított. Fanyar, angolos humora hozzájárult népszerűségének nimbuszához. Szerkesztőségi titkárként igényes volt és szigorú, mindig a lap érdekeit tartotta szem előtt. Asztaliteniszben pedig verhetetlennek tartottuk. Ezt persze csak úgy mellékesen említem, hiszen mondhatnám azt is, hogy szövegjavításban, stilizálásban doktor, keresztrejtvény készítésben (évekig a lapban, aztán a Szövétnekben közölte rejtvényeit) pedig nagymester. Szóval ő sem örvendhetett sokáig a nyugdíjas éveknek, a „stresszoldást” rövidre szabta a sors. Tudtuk, hogy beteg, de reménykedtünk. Bizonyára ő is reménykedett, hogy megússza… Közel negyven évig szolgálta az aradi magyar újságírást.

Nem volt „kispályás” az a kolléga se, aki az 1989 utáni időszakban főszerkesztője is volt a lapnak. Matektanári végzettséggel ő sem maradt meg a tanügyben, sőt a vagongyár számítóközpontjában sem, ahol egy bugyuta szerkesztőségi leépítés miatt közel nyolc évig dolgozott, hanem újból „profilt” váltott. Aztán jött a számítógépes korszak, amikor sutba dobtuk ugyan a régi Erikákat, Consulokat, Remmingtonokat, de informatikai ismeretei nélkül nagyon „bénák” lettünk volna a számítógép előtt. Igazi 21. századi értelmiségi volt, a szakbarbárság leghalványabb jele nélkül. Akármelyik rovatnál megállta a helyét, mert minden érdekelte: a sporttól a komolyzenéig és a képzőművészetig. Tekintélyes magánkönyvtáráról pedig tanulmányt lehetett volna írni. A MÚRE-vel, az az újságírók egyesületével kialakított jó kapcsolatunkban meghatározó volt szerepe és működése.

Mikor jelentkezett a baj, mindent sorsára bízott. Tudta, hogy csekélyek az esélyei. Nem vette fel a harcot. Azt mondta: értelmetlen. Tette viszont a dolgát az utolsó pillanatig.

A jelenkori aradi újságírás egyik, vagy talán legjobb tollú (Aranytollú) újságírójának szép pályáját beárnyékolta egy családi tragédia. Ebből talpra állni, igen, ez volt egy igazi csoda. És neki sikerült. Csak ő és a családja tudhatta, milyen áron. Battonyai „tusculanumából” küldözgette hetente kétszer, míves nyelvezetű, alaposan informált, rendkívüli élettapasztalatról tanúskodó és mindig gondolatébresztő belpolitikai jegyzeteit.

Nyolcvanévesen is!

Számon tartja-e valaki az erdélyi sajtó doyenjeit? Biztos „dobogóra” állhatott volna. Talán a legmagasabbra.

Barátként, kollégaként se felejthető.

Nehéz rájuk emlékezni, hiszen még frissek a sebek.

Az aradi közélet szürke katonáinak tartották magukat, de, azt hiszem, tévedtek. Tábornokok voltak békeidőben.

Emléküket lehet, hogy majdan ködbe borítja, kifakítja a rohanó idő, de megőrzi a nyomdafestékes papír.


***

(Utolsóelőtti emlékeztető írásunk „hősei” sorrendben Jeremiás Miklós gyermekorvos, Seidner Imre tanár, Weinerth Géza tornaedző és Farkas Gusztáv tanár. A sorozatot lezáró esszé pedig Bălaj Katalin, Berecz Sándor, Lészay Béla, Kiss Károly és Kilin Sándor újságírók egyéniségét hozta vissza a köztudatba.) 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Ando Andras / Szombat, 2017. május 06., 23.37 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Szep, korrekt cikk!

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu