“Bezzeg” Arad...

Sok év után is meg tud lepni és örömmel tölt el az Aradra látogató idegenek hízelgő véleménye a városunkról. Valóban ennyire kedvező volna az a kép, amely a hozzánk érkező vendégekben Aradról kialakul?

Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy mindenki kevésbé kritikus másutt, mint szülővárosában, mert csak a kedvező benyomások alapján ítélkezik. 

Arról tudunk, hogy a 17. századi híres török utazó, Evlija Cselebi elragadtatva írt Aradról. Caragialénak szintén tetszett a belváros, akárcsak Iorgának, a neves történésznek. A tudós az 1920-as évek elején járt nálunk és nyilván az ókirályságbeli állapotokhoz képest rendezett, elegáns, nyugatias városnak találta Aradot. Ezért hasonlította a főutcát a bécsi Ringhez. (Innen ered a “kis Bécs” elnevezés, amelyet Temesvár is magáénak vall.) Krenner Miklós, aki 30 évig szívta Arad levegőjét, a korzóért rajongott, Mikszáth az elegáns aradi nőket dicsérve zárta a szívébe a vértanúk városát.

Kinek a pap, kinek a papné.

A hét végén az ország tucatnyi megyéjéből érkeztek egyetemi előadók, tanárok, tanítók Aradra A magyar nyelv ünnepére. A legfárasztóbb első napot követő kötetlen beszélgetés során többen is spontánul dicsérték Aradot: elmondták, hogy ilyen hosszú, széles főutcája nincs egyetlen erdélyi városnak se, hogy nagyon sok az impozáns középület, festő palettájára kívánkozik a Maros-parti sétány és a Kultúrpalota. A házigazda szerepét felvállaló Csiky Gergely Iskolacsoport önállóságának visszanyerése mellett a Szabadság-szobor visszaállítását is a helyi magyarság nemzetközi visszhangot kiváltó vívmányaként emlegették.
A kolozsvári egyetemen tanító, aradi gyökerű barátom olyan gloszszát olvasott fel a város történetéről a péntek délutáni szakmai konferencián, amelyhez foghatót Krenner Miklós óta nemigen írt senki. Arányosan keveredett benne a tudományosság megkövetelte objektív hangvétel az Araddal a távolból is együttlélegző, ifjúságának minden élményét a történelem szövevényein átszűrő szubjektivitással, az egészséges elfogultsággal, hogy a vége felé, saját élményeinek a hatására, még a hangja is elcsuklott.

Bizony mondom, le a kalappal az ilyenfajta érzékenység előtt. Manapság ritkán tapasztaljuk, hogy valaki ekkora átérzéssel, de a valóság talaján maradva tekint a múltba, mába, s talán a jövőbe is. Mostanság ez meglehetősen ritka, különösképpen a hazai történészek körében.

Hát ezt is megértük! Nem azt mondják egyfajta vállveregetésnek is felfogatóan az Erdély szívéből érkezők, hogy milyen jó, hogy ti még itt vagytok, még nem feledtétek anyanyelveteket, kultúrátokat, hanem igenis értékelik annak minőségi vonulatát.
Aztán amikor szóba került, hogy a Szentháromság-szobor is a helyére került és újaradi elődjének restaurálása is elérhető vágyaink között szerepel, amelyet hamarosan tetézhet Fábián Gábor mellszobrának a felállítása a református templom előterében, akkor érezhetően megnőtt Arad ázsiója. “Bezzeg...” lettünk.
S ekkor már elhangzott az is, hogy a polihisztor Rozsnyay Mátyás kerek évfordulója kapcsán az aradi emlékünnepséget megkoronázná a Szabadság-téri házának, felsőtemetőbeli sírjának (újra)megjelölése, egyik-másik vendég úgy nézett ránk, mintha marslakók lennénk.
 
Sűrűsödnek azok a napok, események, mikor az ember jól érzi magát a bőrében.

Vannak alkalmak, mikor az ember elhiszi, hogy egy parányi téglával ő is hozzájárult szülővárosa szellemi építkezéséhez.
A múlt hét végén jó volt aradinak lenni.