JelenHaz
Vasárnap, 2019. május 19., 18.19

Brassóba akarták vinni a vagongyárat

Aradra történelme folyamán sokszor „rájárt a rúd”. Mária Terézia stratégiai okokból akarta elköltöztetetni Aradot a zimándi pusztára. A veszély évtizedekre visszavetette a fejlődését.

Trianon után a határközelség miatt lett szálka Bukarest szemében a Maros-parti város Első lépésben az osztrák-magyar érdekeltségű autógyárat szüntették meg, azáltal, hogy beolvasztották a vagongyárba. Pár év múlva a vagongyártás mellett szárnyait bontogató repűlőgépgyárat költöztették az ország belsejébe, „biztonságosabb” helyre, Brassóba.

Bő tíz évig újabb az ellehetetlenítés újabb közvetlen veszélye nem fenyegette a várost. De a nyugalom csak viszonylagosnak bizonyult.

1935-ben, húsvét táján egy újabb hírbomba robbant: viszik az Astrát!  Hová máshová, ugyancsak Brassóba.

A hír először teljes aberrációnak látszott, de kiderült, hogy a Dâmboviţa partján komolyan gondolják. És, hogy nem tűnjék egyedi példának az aradi, vitték volna a másik határ közeli városból, Szatmárról a szintén emblematikus Unió gyárat. Ugyancsak a Cenk alá.

Megoldást is ajánlottak a fővárosiak. Az Országos Iparfelügyelőség elképzelései szerint a vagongyár üresen maradt műhelycsarnokaiba műselyemfonalgyárat(??) rendeztek volna be.

 Ha a város jelkép jellegű iparvállalatát elviszik, a dominó-hatás megállíthatatlan lesz és az ország egyik fajsúlyos iparközpontja teljesen elveszti gazdasági jelentőségét. (Nyilván, hogy a fővárosban erre spekuláltak.) A további szociális következmények szinte beláthatatlanok.

Az év első felében szinte forrongott a város. A több évig tartó gazdasági válságot még alig heverték ki az aradiak, amikor a munkanélküliség újabb veszélye lebegett a fejük felett. A vagongyár akkoriban mintegy 2700 munkahelyet biztosított.

A városi tanács roppant későn reagált a hírre, a futótűzként terjedő hírre és akkor is teljeséggel tehetetlennek bizonyult. Kisütötték ugyanis, hogy nincs „jogalapunk” az elköltöztetés megvétózására. Csupán arról tárgyaltak a városatyák, hogy adókedvezményt kellene biztosítani más vállalatok letelepedéséhez. A  teljes zűrzavarban lemondott Ioan Ursu, a polgármester szerepét felvállaló ideglenes bizottság elnöke és helyébe dr. Romulus Coţioiu parlamenti képviselő került.

Mindez azonban alig változtatott a helyzeten. Arad nem vette fel a „kesztyűt”, inkább csak azon töprengtek a tanácsban, mit lehetne tenni a város további hanyatlásának meggátolására. Programot fogadtak el, amelyben kérték, hogy kapjon Arad gazdasági főiskolát, létesüljön a városban vámszabad terület, helyezzék vissza a vasúti igazgatóságot.

A program eleve kudarcra volt ítélve, hiszen Bukarestben nem Arad fellendítése, hanem ennek gazdasági elsorvasztása volt a cél.

 A tanács tehetetlenségének láttán, civil mozgalom indult meg a vágongyár megtartásáért. Augusztusban egy fotókkal gazdagon illusztrált 210 oldalas román, magyar és német nyelvű kiadvány jelent meg Aradért címmel, amelyben a helyi politikai és gazdasági életének meghatározó személyiségei méltatták a város jelentőségét és a kötet számos más tudnivaló közlésével tulajdonképpen Arad ipari és kereskedelmi súlyát próbálta tudatosítani.

Brassóban se örültek az Astra átköltöztetésének. A hír hallatán a Cenk alatt rohamosan nőttek a telkek, vendéglők árai, az üzletek bérleti helyiségei.

Az 1935-ös év a teljes bizonytalanság jegyében telt el.

Aztán a nagy hűhóból nem lett semmi. A kormány szép csendben ejtette morbid ötletét. Ekkora már világosan látták: határreviziótól nem kell tartaniuk. Mindkét érintett város megúszta...

Az aradiak az ismert Remarque regény alapján megkönnyebbülten elmondhatták: „nyugaton” a helyzet változatlan.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'