JelenHaz
Hétfõ, 2019. december 09., 23.39
Hangosan gondolkodom

Egynapos „csoda”

Még nem voltam iskolaköteles, amikor már olvasgattam: persze csak újságot.

Nyomdász édesapám naponta hazahozta munkahelyéről a festékszagú Jövőt és én kíváncsian szótagoltam a szavakat: „vé-get ért az eu-ró-pa-i há-bo-rú.”

Néhány nap híján hetven évvel ezelőtt történt mindez, mint ahogy emberéletnyi idő telt el a második világégés utáni magyar napilap megjelenése óta. Volt időm átgondolni sorsomat, és most már nyugodtan állíthatom, ha nincs a Jövő, pályám alighanem másként alakult volna.

De volt. Mert eleink mindent megtettek, hogy legyen.

A Bécsi döntés után a dél-erdélyi magyarság anyanyelvű lapjait ugyanis beszüntette a hatalom. A háborús évek multával sokáig úgy tűnt, egy hosszú hagyomány véglegesen megszakadt. Az aradi magyarság bő kilencven év után anyanyelvű sajtó nélkül marad.

Ismertem azt az idős kollégát, aki kijárta Bukarestben a magyar lap megjelentetésének engedélyét. Sokat tanultam tőle. De ez az én privát szerencsém.

A Jövő, május 1-jét megelőző 2. lapszámában azt írta: „magyarul írni nemcsak jog, kötelesség is.”

Azt hiszem, ez napjainkban sincs másként.

A Nyugati Jelen e szép hagyomány mai ápolója. Merőben más körülmények között, lényegében azonos feladatkörrel. De ezek között is a legfontosabb igazi küldetése: az írott szó varázsával megerősíteni az olvasóban ragaszkodását anyanyelvéhez, az ehhez kapcsolódó szellemiséghez, intézményrendszerhez.

Tudom, sokan éreznek és gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még akkor is, ha napjainkban az embert könnyen megszédítik az egymást túllicitáló kihívások, a megannyi csatornán áramló információzuhatag. S ki merné azt mondani, hogy nem érdekli, mi történik körülötte?

A nyomtatott újság nem tudja felvenni a versenyt az internetes hírportálok, táblagépek, okos telefonok gyorsaságával. A lépéshátrányt másként kell pótolnia. Az írott hírforrás holnapja és holnaputánja attól függ, mennyire tud újítani, vannak-e még lehetőségei.

Szociológusok boncolgatják a jövő útjait: lesz-e még aduja az újságoknak, megtalálják-e a „titkos fegyvert” az információs zuhatag árjában a lapkiadók, szerkesztők?

Magam is töprengek ezen, miközben szétfutó gondolataimat visszaolvasom a képernyőről. Törlök egy mozdulattal, majd folytatom…

Gondolataim ismét elkalandoznak.

Hol vannak már a régi Unterwood, Remington vagy Consul írógépekbe pötyögtetett sorok? Hol vannak a kávéházi szegleten ellesett hírek, a nyomdába kéziratot szállító kifutók, a friss „spaltot” korrigáló „tisztafejek”, a címeket elhelyező tördelők?

Más körülmények között informálódik a hírlapíró, másként készül az újság, de a végtermék ugyanaz: festékszagú, zizegő papír, amelyet jó kézbe venni, beszívni sajátos szagát, pardon illatát, forgatni, letenni, majd nyugodalmas percekben újra elővenni, böngészni.

Egyfajta szertartás ez, amelyhez „elkövetőként” és olvasóként is ragaszkodom.

És szeretném hinni, hogy még elég népes a velem „egy húron pendülők” tábora.

Édesapám mondta nagyon régen: az újság egy napot él. Másnapra jobbára már csak festékszagú papír.

De erre az egy napra, ezekre a megismétlődő napokra még sokan várunk.

És szeretném hinni, hogy még sokáig várunk.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: carol055 / Csütörtök, 2015. április 30., 21.24 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kuldtem egy e-mailt a szerkesztoseg cimere. 30.04.2015
csak egy fenykep van csatolva, kedves Puskel ur legyenszives nyissa ki.
A II-ik vilaghaboru vegeve kapcsolatos ujsag. Koszonom.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'