JelenHaz
Szombat, 2019. december 14., 04.45
Hangosan gondolkodom

Ha elindul a vonat…

Sokat járok az állomásra. Várok vagy kísérek valakit, gyakran magam is utazom. Vonaton.

Van összehasonlítási alapom. Szálltam fel olyan szerelvényre, amely óránként 200 km-es sebességgel száguldott. Helyenként még ennél is gyorsabban.

A beléptetéskor ugyan olyan vizsgálaton estem át, mint a nagy reptereken. Csak ez a művelet itt sokkal gyorsabban ment. A menetjegyemet is automata ellenőrizte. A vonaton kalauznak, ellenőrnek nyomát se leltem. Elektromos kijelző mutatta, hogy milyen gyorsan és milyen irányba haladunk, hány perc múlva érjük el a következő állomást. A mosdó patyolat tiszta volt. És több órás utazás után is az maradt.

Nem ragozom tovább. Élmény volt. Szinte röpült az idő.

Szóval valami ilyesmi van készülőben kies tájainkon is.

Csak kissé sokáig tart.

Persze tudjuk: a jó munkához idő kell. Különösen erre mifelénk. Azt is tudjuk, hogy a modernizálás bizonyos áldozatvállalást feltételez. Jelen esetben az utazóközönség részéről. Különösen, ha felcsillan a remény: talán véget ér a bangladesi utazási viszonyok kora.

Mert aligha akad olyan ember, aki elégedett volt az aradi pályaudvar állapotával és a vasúti társaság szolgáltatásaival. Pedig Aradnak már 1920 után az országkapu és a névjegykártya szerepe jutott. Nos, az évek múlásával ez egyre foltosabb lett, hiszen se a vasúti közlekedés, se a város szerepe nem értékelődött fel a két világháború között.

Utána közel fél évszázadig a vonalak részleges villamosítása jelentette az egyetlen számottevő újítást. Még egyszer felcsillant a remény: amikor pár évvel ezelőtt a lepukkadt, elhanyagolt állomásépületet megtisztították az évtizedek porától, az előcsarnokot padlócsempével látták el, a folyosókat, várótermeket kifestették.

De hamarosan minden visszasüllyedt a múltba. A végén már a vasúti információt is felszámolták.

Innen kellett nemrég elindulnunk (újra) Európa felé. A IV. páneurópai vasúti folyosótól sokat várnak a szakemberek. Nagy sebességgel közlekedő, modern vonalú szerelvényeket, „összkomfortos” utaztatást, pontosságot. A fedett, elektromos kijelzőkkel felszerelt peronokhoz vezető mozgólépcsőket, liftet, a nyugati igényeket is kielégítő várótermeket, jegyvásárlást, kiegészítő szolgáltatásokat, többnyelvű tájékoztatást. ( Magyart is. Békéscsabán románul se hiányzik…)

Hatalmas építőtelep a pályaudvar, és serény munka folyik a távolabbi vonalakon is, keleti és nyugati irányba egyaránt.

Igaz, hogy ebben a hosszú átmeneti időszakban fokozottan „jaj” az utazóknak.

Olykor pár száz méteren kell cipelniük csomagjaikat, mert sose tudni előre, melyik peronra fut be a szerelvény. Teljes a káosz.

És ehhez igazodik az utazás is.

Ráadásul az „átmeneti időszak” csak egyre nyúlik.

„Valamit valamiért” – vigasztalom a mellettem loholó idősebb hölgyet, aki korát és nemét meghazudtoló módon káromkodik, miközben a közelebbi 5-ös vágányról a sokkal távolabb elérhető 6-osra húzza-vonszolja tekintélyes méretű kerekes bőröndjét.

Felsegítem, noha én ezúttal helyben maradok.

Mond még valamit, aligha kedveset, de nem értem, mert a szerelvény zajosan meglódul.

Ahogy a közkedvelt slágerben éneklik:

Ha elindul a vonat…

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'