JelenHaz
Kedd, 2019. május 21., 18.05

Kerek évfordulók vonzáskörében

Az idei esztendő is, melynek immár harmadik havát tapossuk, bővelkedik olyan eseményekben, amelyekről nem biztos, hogy szólnak a lexikonok, évkönyvek. Talán csak a kutatók tartják számon, mégis fontosak helyismeretünk elmélyítésében, jövőképünk felvázolásában.

Itt van mindjárt az 1849. február 8-án lezajlott diadalmas aradi utcai csata, amelynek főhőséről, Asztalos Sándorról a múlt századfordulón utcát (ma: Tribunul Dobra) neveztek el. Néhány évvel ezelőtt Budapesten is emléktáblát kapott. Vezényletével a város utcáin harcoló honvédcsapatok fényes győzelmet arattak. Az esemény emlékére készült el a városunkban született, de élete javát Milanóban és Velencében töltő Aradi (Landshut) Zsigmond (1838–1899?) carrarai márványból készült remekműve, a Búsuló Arad nevet viselő szobor. 1873-ban állítottak fel a régi honvédtemetőben (mai Tisztviselő-telep). Lenkey János, az aradi vár foglyaként elhunyt honvédtábornok sírköve a temető bezárása és a sírok elköltöztetése után még közel két évtizedig egymagában dacolt a múló idővel. Egészen 1936-ig, amikor az Egerből érkezett rokonok, többszörös hatósági felszólítás után, el nem szállították.

Aradi Zsigmond remekét a városunkba látogató Eötvös József miniszter tanácsára hozták el a temetőből még abban az évben, és állították fel a főtér felső végében. (Egykori helyét csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani.) Utoljára, jó tíz évvel ezelőtt, elég megviselt, de könnyen restaurálható állapotban, a múzeum raktárában hevert, egyszerű leltári tárgyként. Egyébként egy fél térdre ereszkedett hölgyet ábrázol, aki fejet hajt az aradi utcai harcok áldozatai előtt. Az aradiak többsége számára ismeretlen szobor eredetileg egy impozáns, magas piedesztálon állt. A Milánóban készült alkotást annak idején a művész saját költségén szállította le Aradra.

Gondoljunk csak arra, hogy eleink Aradjának legfőbb köztéri szobrai az első világháborúig mind egyvonalban helyezkedtek el az egyre szépülő és nagyvárosias főutca közepén. Az állomás felől jövet: Búsuló Arad, majd Csiky Gergely és Fábián Gábor mellszobra a hajdani Kossuth-parkban (a mai villamosvonal helyén), Kossuth-szobor, Szentháromság-szobor és végül a Szabadság-szobor. Nem véletlen, hogy a főutca látványa lenyűgözte a látogatót.

Rendkívülinek ígérkezik az október 6-ai megemlékezés is. Kerek évfordulóhoz érkeztünk: 170 éve szenvedtek vértanúhalált Aradon a 19. század egyik legnagyobb európai szabadságharcának főtisztjei.

Egy másik jelentős esemény, amelynek, értesüléseim szerint, idén országos visszhangja lesz, az első hivatalos futballmérkőzés a mai Románia területén. Ezt aligha lehet elvitatni városunktól: „aradicum” a javából.  

1899. augusztus 15-én, az egykori AAC hivatalos méretű pályán, kétszer 45 perces félidőben és közönség előtt játszották le az első labdarúgó-mérkőzést. Akkoriban ez számított a vidék első focimeccsének. Az említett év novemberében pedig már városok közötti találkozón a budapesti Műszaki Egyetem csapatát látta vendégül a patinás sportegyesület.

A sporttörténeti eseményt megörökítő emléktábla és a későbbi stadion a Kaufland és „társai” kereskedelmi központ építésekor esett „áldozatul”.

Sajnos, üres ígéreteken túl semmi bíztató jel nem erősíti meg a reményt, hogy az évfordulóra elkészül az UTA stadion ki tudja, hányadik halasztást „elszenvedett” felújítása.

Aztán jött a 20. század. 1919. május 17-én a román csapatok bevonultak Aradra, majd napok múlva követte az iskolák és a közigazgatás minden szintű cseréje.

És egy hosszú átmeneti időszak.

Tíz évvel később már az egész országban érezni lehetett a kisembereket is sújtó kíméletlen európai gazdasági válság hatásait. A következő évekbe sokan belerokkantak.

1939-ben, a királyi diktatúra és a vasgárda garázdálkodásának, a zsidó lakosságot sújtó intézkedések forgatagában pedig már csak a nagyon naivak hittek abban, hogy elkerülhető lesz egy újabb világháború.

1949 sem indult bíztatóan. Ekkoriban kezdődött az egyház elleni nyílt támadás, a szerzetesrendek betiltása, a papok letartóztatása és internálása, a máriaradnai búcsúhely betiltása.

És hadd ne soroljuk a többi 9-re végződő, de kerek évfordulós évet, mert nem sok örömünket lelnénk benne.

Aztán jött 1989 tele. Akkoriban, bő négy évtized nyomorúsága után, pár hétig azt hittük, „miénk a világ.”

Napjainkban ebben már csak nagyon kevesen hisznek.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'