JelenHaz
Péntek, 2019. december 13., 12.00
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Mázli

Az egykori legnagyobb nemzeti ünnep a szürke hétköznapok sorába süllyedt. Úgy elfelejtettük, mintha sose lett volna. Nem sokan lehettek, akiknek eszébe jutott, micsoda hajcihő előzte meg egy emberöltőnél hosszabb ideig ezt a rendszerint tikkasztó hőséget hozó napot. A ’80-as években egyik jó humorú barátom zárt társasági körben csak „virsli napként” emlegette, mert ekkor néhány utcasarkon hozzá lehetett jutni a virslihez, és még sörrel is le tudta öblíteni gigáját az öntudatos munkásosztály képviselője.

Az elvtársak ilyenkor a szokásosnál nagyobb kanállal ettek. Jöttek, mentek a delegációk, a szomszédos Békésből. A kötelező téesz- és gyárlátogatások után folyt a tivornya az Astoria „szeparéjában”, a menyházai pártszállóban. Olykor ugyan kiviselték magukat, ha megártott a „hegyaljai”, de ezzel ki törődött?! A „macskajaj” másnapra elmúlt, volt hozzá kellő gyakorlat, s a terített asztal melletti „proletár internacionalizmus” felülkerekedett a hamu alatt szunnyadó nemzeti ellentéteken.

Emlékszünk arra is milyen kínos fejtegetéssel próbálták megmagyarázni és bevinni a köztudatba politikusaink a rendszert hűen kiszolgáló történészek segítségével kreált fából vaskarikát: antifasiszta, antiimperialista nemzeti fegyveres felkelés.

Ma erről már merőben másként vélekednek a hazai szakemberek. Abban java részt megegyeznek, hogy ügyesen végrehatott államcsíny volt. Abban viszont vitáznak, hogy megmentette-e a nemzetet egy további háborús katasztrófától és hozzájárult Észak-Erdély visszaszerzéséhez, vagy pedig rossz döntés volt, hiszen közel fél évszázadig szovjet kézre adta Romániát. A történészek új nemzedéke hajlandó ez utóbbi feltevés mellett lándzsát törni.

Olvasom a legtekintélyesebb hazai periodika, a Historia fejtegetéseit e témáról, és nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy így vagy úgy, de Románia a szerencsés nemzetekhez sorolhatja magát. Mindig tudta, ha nem is a legelején, de még kellő időben, hogy hová kell állni. Lehet, hogy ez a mindenkori politikusok érdeme. Lehet az is, hogy a vakszerencsének is szerep jutott a döntésekben. Bízzuk ezt szakemberekre, ha manapság még valaki komolyan veszi amit írnak, mondanak. De a mázliság ténye tagadhatatlan.

És azóta is érvényesül.

Íme még egy kézenfekvő példa.

Emlékszünk, milyen elkeseredést váltott ki a lakosságban, hogy diplomatáink nem képesek meggyőzni a kételkedő nyugatiakat arról, hogy megérdemeljük a schengeni belépést? Most milyen jól fog! Romániát nem özönlik el a menekültek, itt csend van e fronton és a legidőszerűbb politikai gondunk az, hogy marad-e a plágiumot, korrupciós-gyanút is megúszó miniszterelnökünk, vagy esetleg menesztik. Esik-e az államfő, vagy a kormányfő népszerűsége, kapnak-e nagyobb bért az orvosok?

Szóval éljük hétköznapjainkat. Itt Aradon, amelyet, ha „schengeniek” vagyunk, határváros lévén, elözönlöttek volna a migránsok. Hová szállásoltuk volna el őket, mikor még saját hajléktalajinkra se találunk megoldást? Mi lett volna a szép programokat felvonultató Aradi Napokból, ha koldusaink – tegnap este a főtéren 11-en szólítottak le alamizsnáért – mellett több száz balkáni és ázsiai menekült vert volna sátrat életviteli céllal a parkokban, tereken?

Szóval a mázlista jelző nem túlzás.

És mivel az Európa nagy részét izgató aktuális kérdésekre úgy sem tudunk megoldást találni, ehhez túl kicsik vagyunk, örvendjünk a város ünnepének, amely olyan, amilyen!

A városháza tájékán – a régi időket idéző fiákerek kiadjusztált paripái miatt ­– finoman szólva áporodott levegőjű, de a miénk!

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'