Csütörtök, 2018. szeptember 20., 19.15

Nem mondhatom el...

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (22.)

Nem kenyerem a politika. Sőt egyenesen ódzkodom tőle. Büdös az erről is, arról is. Néha mégis úgy érzem, nem térhetek napirendre olyan kérdések felett, amelyek szinte minden aradiban indulatokat ébresztenek. És nem csupán azért, mert ez a bűz orrfacsaró, hanem mert azt is gondolkodásra, állásfoglalásra készteti, akinek meggyőződése, hogy ő jól tájékozódik a hazai politikai mozgások dzsungelében, a demokrácia álcája mögött meghúzódó erődemonstráció és pártfegyelemnek nevezett diktatúra sűrű ködében.

Napok óta forrong a város. Tüntetnek, a városháza, illetve átellenben, az ügyben „ludas” párt székhelye előtt. A helyi önkormányzat épületén hatalmas benner tudatja, ha valaki még nem tudná: az ország ügyeit kisistenként intéző kormányzópárt „el akarja lopni” a városházát is. A hangsúly ez utóbbi kötőszóra esik. Már nem tabu, már honfitársaink többsége is tudja, látja, kimondja, leírja, a tévében is hangoztatják: balkán ez a javából. A szó nem földrajzi értelmében. Itt az erősebb diktál, befolyásol, törvényt hoz és törvényt szeg. Ha a törvény dodonai, azaz nem egyértelmű, akkor jöhet a jogi procedúra, az értelmezés, azaz ügyvédi csűrés-csavarás, amelyből feltehetően megint csak az kerül ki jól, akinek képviselői a paragrafusokat megfogalmazták, és többségi szóval elfogadtatták. Hogy most éppen a városháza, vagyis a helyi önkormányzat épületének a megszerzése a cél, szerintem, ez is az erőfitogtatás eszköze. A győztes mindent visz.

A városháza szó magyarul igen kifejező. A városnak a háza. Nem egy politikai formátumé, amely ma a csúcson van, de holnap, holnapután, esetleg, a történelem szemétkosarába kerül. Volt rá példa száz év során elegendő.

Persze a történelmi tények még meggyőzőbbek. Amikor a városháza az adófizető aradi polgárok pénzéből felépült (1874–1877-ben), mindenki természetesnek vette, hogy ez a város tulajdona, pedig akkoriban is voltak pártok és akkoriban is az erősebb kutya… (Bocsánat, majdnem leírtam egy nyomdafestéket nem tűrő, illetlen szót.) Pedig ezt az áldozatvállalást eleink igen nehezen nyögték ki, hiszen ugyanazokban az években épült a Királyi Főgimnázium és a Hirschl-féle régi teátrumot felváltó új színházépület. Három, mindmáig ikonikus középülete Aradnak. Ezért kellett akkoriban a Lechner Ödön-féle tervet némileg leegyszerűsíteni, olcsóbbá tenni. Ezáltal a városháza egy emelettel lett szerényebb. Az más kérdés, hogy ebben formában is impozáns.

Aztán átvészelte a történelem forgószeleit, tornyán váltakozó zászlókkal.

Igaz, a mostani igénylés nem merőben új, csak merőben arcátlan.

Annak idején az „egyszem” párt is berendezkedett a falai között, de még ők se kérték tulajdonjoguk törvényes elismerését. Legalább is nem jogi eszközökkel.

Ellenben a kormánypárt most paragrafusokra (nemzeti tulajdonra) hivatkozva rátenné a kezét. Más szóval államosítaná a városházát, a város házát, ugye tetszenek érteni? Ha sikerül, holnap talán a színház, a Kultúrpalota, a múzeum és a könyvtár is átalakulhat pártházzá, ahonnan papíron elismert tulajdonosként diktálhatják a rendezvények programját és jellegét.

Volt honnan tanulniuk.

Furcsa világban élünk. Itt lent, ahol csak a dâmbovițai sakkjátszmák fürge mozgású gyalogjai, jobbik esetben futói osztják az észt, és mondják meg a „tuttit”, hosszas pengeváltás várható.

Egyelőre a prefektúr4a visszavonta keresetét.

De az eredmény kétesélyes.

Addig a hazai politika aberrációjától megcsömörlött helyi lakosság háborog, tüntet, él a polgári engedetlenség megannyi eszközével.

Aztán mikor eljön az újabb megmérettetési lehetőség, egy sajátos érvelés alapján, ismét megszavazza az eddig is kormányon lévőket.

Loptak eleget, talán már belefáradtak.

Ha újak jönnek, az ő étvágyukat is ki kell elégíteni.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'