Péntek, 2018. szeptember 21., 03.26

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (11.)

A vágy villamosa megállt a színháznál és Blanche, azaz Kézdi Imola leszállt, majd kerekes bőröndjével felment az emeleti stúdióterembe. Belépett a három helyiségre leválasztott egyszobás lakásba, rég nem látott húgához, és feldúlta annak életét.

Végtelenül leegyszerűsítve és „aradiasítva” így lehetne summázni egy klasszikus remekmű cselekményét.

Tennessee Williams éppen 70 éve írta ezt a drámát, s aktualitása csöppet sem vesztett, sőt új elemekkel gazdagodott.

Két életfelfogás, életmód ütközik, keresi az összhang töredéknyi elemeit, de erre itt, ebben a miliőben parányi esély sem mutatkozik. Vonzás és taszítás, durvaság és szerelem csap össze, s ha nem toppanna be húga Stelláék életébe, ez a fura, egzaltált nővér, aki néha maga sem tudja, hogy zavaros életének megtörtént vagy csak kitalált epizódjait, tudat alatti vágyait meséli el, talán ugyanígy élnének, mint korábban. Csakhogy akkor nem lenne egy hétköznapi konfliktusaikat kiváltó bűnbak.

Remek lélektani dráma, amelynek aktualitását nem pusztán e két, egymástól olyannyira különböző emberpár adja, hanem az a kulcskérdés, hogy tudunk-e békében élni egy más életvitelű, más szokásrendnek hódoló emberrel? Vagy ez az igyekezett menthetetlenül konfliktusba torkollik? Hol van a másság elfogadásának (ha egyáltalán van ilyen) a tűréshatára?

Ritka vendég nálunk a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Most a teljében zajló Klasszikusdráma-fesztiválja tette lehetővé, hogy eljöjjenek Aradra. A sok jó előadás között is egy kiemelkedő produkcióval. Szinte sajnálom, hogy stúdióteremre „méretezte” rendezője, az amerikai Tom Dugdale, és így kevesen láthattuk. De az előadásnak ez kétségtelenül a hasznára vált. A színpad közelsége megszüntette a határokat. Úgy éreztük, mintha mi is egy térben, egy lakásban lennénk a szereplőkkel, karnyújtásnyi távolságból láthattuk a Blanchet alakító Kézdi Imola arcjátékának minden finom rezdülését, húga, Stella (Pethő Anikó) és férje (Farkas Lóránd) dührohamait, brutális megnyilvánulásait és alighanem sokunkban felvetődött a kérdés: mi az adott helyzetben hogyan reagálnánk?

Ha ma írta volna a Pulitzer-díjas szerző ezt a drámát, talán másként zárta volna le a történetet. Olyan amerikaiasan, happy enddel. A rendező azonban hű maradt a szöveghez és a williamsi gondolathoz, a szereplők (nemcsak az említettek) pedig igazán kitettek magukért.

Mi pedig láthattuk Kézdi Imolát – Jászai Mari-, Poór Lili-, UNITER- és még számtalan díjjal kitüntetett színésznőt – egy remek szerepben. Hatalmas elődök bújtak Blanche bőrébe az évtizedek során: Vivien Leigh, Ann Margret, Jessica Lang és Tolnay Klári. De játszották a hőskorban Kolozsvárott is, méghozzá Bisztrai Máriával a főszerepben.

Nos, a jeles elődök alaposan feladták a leckét.

Kézdi Imola pedig egy hálás, de nem könnyű szerepben ismét remekelt.

Engedtessék meg e sorok írójának, hogy megosszam egy ide kívánkozó szubjektív élményemet. A produkció során többször magam előtt láttam a szép arcú, vörös hajú leánykát, amint egy iskolai versmondó vetélkedőn nyugodtan a sorára vár. Talán akkoriban érlelődött benne az elhatározás: a színészi pályát választja.

Imola a Csikyben végezte a tanulmányait.

Sok más mellett, színjátszó tehetségekben is bővelkedett ez a tanintézet.

A vágy villamosa a művészeti líceum diákjait is megihlette. Talán a legtöbb plakát (az emeleti folyosót díszítik) erről készült.

Vágyaink villamosa talán valóban vesztegelt szerdán néhány percet a színház előtti megállóban. És akkor ott leszállt ez a kis kolozsvári csapat, Kézdi Imolával az élen, hogy kétórás művészi élményben részesítse az aradi színházbarátokat.

És mi büszkék lehettünk, mert volt parányi „közünk” hozzá.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: M.Judith / Hétfõ, 2017. november 20., 22.10 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Nekem is van egy szubjektiv élményem Kézdi Imolával. Jó pár évvel ezelött, a Kölcsei egyesület diák szinjátszó csoportja néhai Pávai Gyula vezetésével szinre vitt egy Shakespeare válogatast. A láng haju fiatal lány, kb, XI vagy XII-ikes lehetett, Erzsébet királynét játszotta, Tapaszto Ernö pedig III Richárdot. Én akkor ugy éreztem hogy ez a lány nagyon ráérez mit és hogyan kell játszani. Nagyon tetszett az alakitása ; szerintem akkor már tudtta hogy a szinészi pályát választja.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'