Péntek, 2018. szeptember 21., 03.44

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (12.)

Most hogy a karácsonyi vásárok időszakát éljük, s egy kézenfekvő megoldással ez a nem éppen szívderítő „utcai kocsma” vastagja (ha a székelyföldi papucsosok, keramikusok nem lennének évente visszatérő „lelkek”, a vásárból csak a féktelen eszem-iszom maradna, az advent hangulata aligha) elköltözött a városháza előteréből egy sokkal megfelelőbb helyre, a parkba, ismét a figyelem homlokterébe került az immár vagy három éve beállványozott Kultúrpalota.

Isten malmai lassan őrölnek. Egy kiemelt jelentőségű műemlék felújítása bizony évekig tart másutt is.

Nálunk bonyolultabb a helyzet. A palota múzeumi részének ugyanis a megyei önkormányzat a gazdája. Ez egy sor adminisztrációs, sőt nem csekély gyakorlati problémát vet fel. Hogy annak idején, a ’90-es években, amikor a hatásköröket elosztottak, miért történt így, azt most fölösleges lenne firtatni. Tény, hogy a Kultúrpalota annak idején hosszú ideig városi önálló kultúrintézményként működött. Egy intézmény, egy gazda.

A város és a megye vezetői manapság nem mindig és mindenben egy követ fújnak, egy tüzet szítanak.

A demokrácia tanulóidőszakának „tandíját” most kell megfizetni.

„Csak legyen szép, csak legyen az eredetihez hű! – mondja sóhajtva a belső gondokról mit sem sejtő ismerősöm. Vele, az átlagos aradinál, kissé talán több figyelmet szentelünk a műemléknek, amelyet már lelki szemeimmel látom kivilágítva, orgonával felszerelve. A lépcsősoron egy kalapos úriemberrel, akiben Szántay Lajost, a zseniális tervezőt, építőt vélem felismerni.

Immár szobor alakban.

No, elnézést meglódult a fantáziám. Erre bizonyos beszélgetések, szakmai és illetőségi körökben szerzett információk bátorítottak fel. Ennyi újítás igencsak beleférne a „pakliba”, s végre lenne nekünk, aradiaknak is egy manapság divatos, nem talapzatra épített utcai szobrunk.

De aztán kedvemet szegik korábbi tapasztalatokból fakadó, minduntalan feltörő aggályaim. Mi lesz, ha a hosszú kivitelezés során, egy-két „apróság” nem kerül vissza a helyére? Mert ilyesmire jó néhány példát tudnék említeni.

Az épített örökség megőrzése és óvása nálunk példamutatónak aligha nevezhető. Igaz, sose álltunk e téren valami jól, de az talán helyi „sajátosság”, hogy menet közben lába kelt néhány értékünknek. A vastuskót eredeti helyéről ellopták, de hamar megkerült. Ezek után idegenforgalmi érdekességből egy tucat tizenkettő értékű muzeális tárgy lett. Az Astoria–Continental Szálló előtti hajdani szökőkút puttója valamelyik újgazdag udvarát díszíti. A Hermann-palota kapuját őrző Herkules-szobrocskák eltűnése sem okozott különösebb gondot, mint ahogy a zsidó temetőből ellopott, alig felbecsülhető értékű Chorin-szobor sem. De a Kultúrpalota előterét díszítő neves aradiak sétányáról „megzenésített” Russu-Șirianu büszt miatt sem búsongtak sokat a városgazdák, pedig alapos okuk lett volna. A Rafiroiu-kereszt mellett ez volt az egyetlen nagyobb stílű szoborállító kezdeményezés a két világháború közötti Aradon. Szobor-eltüntető akció akkortájt annál több akadt.

De hogy az alapgondolatnál maradjak, a legutóbbi restaurálás után az egykori Királyi Főgimnázium (Moise Nicoară) előcsarnoki lépcsősorának csodás kovácsoltvas lámpái miatt maradt hiányérzetem.

Szóval megalapozott az aggodalmam.

Bizonyára másoké is, akiknek szívügyük ez a város.

A maga alföldi renyheségével, egykori fényének egyre halványodó emlékével, a múlt és a jelen értékeire egyre érzéketlenebb jövevényeivel, sokszínű lakosságával.

Más célok, más értékek, más erkölcsök.

Ez lenne a holnap?

Talán nem is olyan tragikus, hogy a mi nemzedékünk erre már nem fog választ kapni.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'