Péntek, 2018. szeptember 21., 00.03

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (19.)

Jó ideje nagyváradi lokálpatrióták népszerűsítik a világhálón városukat: kisfilmmel, fotókkal, rövid leírásokkal. Jól teszik, mert jogosan büszkék.

Nagyvárad talán a legjobban „eleresztett” erdélyi nagyváros. A gyorsan múló évtizedek nem ejtettek mély, gyógyíthatatlan sebeket a „Pece-parti Párizs” testén, urbanisztikai habitusán. Megmaradt a szecesszió egyetlen, külföldi felmérésekben is jegyzett, hazai városának, műemlék épületeinek javát korhűen felújították, újabban pedig tavaly átadott élményfürdője is európai igényű. Mondják a kollégák, hogy a korábban sokat bírált polgármester, no meg a városi tanács nagyon ügyesen pályázott és az európai pénzek is oda kerültek, ahová eredetileg kérték.

Szóval Szent László városa nem akart kilépni a saját árnyékából, nem törekedett elérhetetlen babérokra, mert józanul felismerte, hogy ezekre nincs reális esélye, de ügyesen arra építkezett, amiben korábban is jó volt, és ami Kolozsvárhoz hasonlóan (mindig is Erdély központja volt számára a mérce!) etnikai sokszínűségét, urbanisztikai hagyományait, szellemi frissességét a 21. század kihívásaihoz közelítette.

Sokunknak fáj, akiknek ereiben „aradi vér” csörgedez, hogy mi már meglehetősen régen nem „rúgunk labdába” ezen a szinten, noha a mi városunk se volt éppen „rosszul eleresztve”. A múlt század első évtizedében a jeles román történész, Nicolae Iorga is dicsérte Arad európai jellegű főterét és tetszetős palotáit. Jóval később, az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett Herceg Ferenc a Fehér Kereszt erkélyéről gyönyörködött a nagyvárosi zsongásban.

És ha már egykori szellemi nagyságoknál vagyunk, térjünk vissza a mámoros múltból a kijózanító jelenbe!

A múlt század jeles román prózaírója, Mihail Sadoveanu egyik kiváló kisregényének magyar címe: A város, ahol semmi sem történt. Egy moldvai kisváros szürke, eseménytelen hétköznapjairól szól. Olykor, amikor szülővárosom aszfaltját gyalogosan koptatom, ez a remekmű jut eszembe (persze, az arányok betartásával), és tehetetlen haragot érzek azok iránt, akik miatt ide jutottunk. Akik a „torony alatti házban” (Ficzay tanár úr szavait idézve), a fővárosban és persze az ország nagy házában az aradiak képviseletében elfogadták a másodhegedűs státuszt, akik beletörődtek abba, hogy szinte mindaz, amiben Arad valamikor élenjárt, tönkremenjen, feledésbe merüljön vagy évek hosszú sora óta megoldásra várjon.

Gondoljunk csak az omladozó régi színházra, a hegyaljai villamosra, az egykori autógyár és szomszédja, a vagongyár sorsára (területén most egyengetik a talajt a ki tudja, hányadik bevásárlóközpontnak), a szemrebbenés nélkül felszántott sporttörténetileg értékes hajdani AAC-pályára, a két évtizede cserbenhagyott bútorgyári telekre, s az aradiak előtt vég nélkül lebegtetett polgármesteri ígéretre a vár civilkézre kerüléséről és felhasználásáról.

Egyetlen ügyben sem történt a megoldás felé vezető érdemleges lépés. Minden függőben van, az ígéret szintjén, amellyel olykor elő lehet hozakodni, amit célként mindig meg lehet jelölni. És, amellyel netán a következő garnitúra is áltatja majd a népet.

No, hát ebben jelesek vagyunk.

Tény és való, hogy Arad ma csupán korábbi csillogásának halvány nyomaival tud alapszinten maradni. És persze néhány elorzott javának visszaszerzésével. Ez utóbbiban a magyarság képviselőinek az érdeme elévülhetetlen.

Ha szabad egy találó jellemzést idéznem, Arad ma olyan, mint egy tiszteletre méltó idős, megfáradt úriember. A kabátja kopott, a kalapja zsíros, a cipője kitaposott.

Fáj, hogy ilyen, és hatványozottan fáj, mert a miénk, mert szeretjük.

És igenis, lelkendeznénk, ha nem ilyen lenne.

Némi ide illő öniróniával a régi viccet idézném:

– Kié ez a kockafejű gyermek?

– Hát az enyém.

– Elnézést, csak azért kérdeztem, hogy elmondhassam, milyen jól áll neki.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'