Kedd, 2017. október 17., 08.58

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (2.)

Akinek van szeme, látja, tapasztalja. Akinek van füle hallja. Jó pár éve már, hogy magasra szökött a „battonyai láz”. Persze ez mégse gyorsan terjedő, divatos népbetegség, ahogyan első olvasatra gondolná az ember, hanem egy adott helyzetben felkínálkozó lehetőség, amellyel honfitársaink közül nagyon sokan éltek és élnek még napjainkban is.

Az egész dolog az 1990-es évek elején kezdődött. Akkoriban a határon túli település egyik vezető embere Aradon próbált fiatal, agilis, románul jól beszélő magyar pedagógust keresni a helyi román iskola igazgatására.

Ha nem is könnyen, de talált.

Tudomásom szerint (a tévedés nem kizárt), ez volt az első komoly lépés a két szomszédos település közötti kapcsolatfelvételre. Ami valamikor a múlt rendszerben a határ menti övezet létrehozásakor papíron ugyan létezett, de a valóságban nem jelentett többet könnyebben megszerezhető útlevélnél és a határátlépés előnyét kihasználó „maszek” cserekereskedelemnél.

Akkoriban irigyeltük a határ közeli falvak lakóit.

Aztán felgyorsult a folyamat. Az aradiak „ráharaptak” a 25 km-re fekvő városka eladásra kínált ingatlanjaira. Akadt belőlük elegendő.

Csend, friss levegő, nyugis életmód.

Odaát és nem itt.

Eleinte igen olcsón jutottak kertes házhoz, később a tulajok már megemelték a tarifát, de sokuknak így is megérte. Több százan a tömbházak betonsilójából menekülve házat vásároltak Battonyán, majd átköltöztek.

És nem csak magyarok! És nem csak nyugdíjasok.

Tornya határon túli szomszédja ma egy kissé Arad szórványa. A szórvány szórványa. Arad a négyzeten.

Földszinti szomszédom töri a magyart, felesége korábban egy vak hangocskát se ejtett ki a nyelvünkön. Pár hónapja viszont háztulajdonos odaát, és most boldogan mutatja telefonján a kertjét, teraszát, kutyáját, sőt még az újsütetű szomszédait is.

Nocsak.

Tanárnő ismerősöm is lakhelyet váltott. Nem könnyű a napi ingázás Aradra, nem is olcsó mulatság, de állítása szerint így is megéri.  

Van, aki csak hétvégi háznak használja az elöregedett kisvárosban birtokolt ingatlanját, kertjét. „Vikkendezni átjárók” – mondja nevetve.

Persze Battonyának azért maradt néhány aduja.

Kiváló termálvizes medencéi, tisztasága, gondozottsága révén aradiak százait vonzza a kisváros strandja.  Hét végén alig látni helyi vagy környékbeli fürdőzőt. Annál több aradi rendszámú autót.

Élelmiszerbotjait se kerülik el a látogatók.

Dohányért ma is odakocsikázik számos aradi láncdohányos.

És még említhetnék jó néhány „variációt.”

De a kapcsolat nem teljesen féloldalas. „ Odaátról” többen bérletet váltottak az Aradi Kamaraszínház évadjára, a Filharmónia hangversenyeire. 

Vannak olyan szálak, amelyek a testvér-települési kapcsolat hivatalosítása nélkül is keresztül-kasul fonják azt a két várost, amely, sportnyelven szólva, nincs egy „súlycsoportban.”

Jó volna, ha hivatalos szinten, mondjuk kezdetben a civil szervezetek, iskolák kezdeményezéséből, is mozdulna valami érdemleges. Pécska ez ügyben megtette a lépéseket. Évtizedekig az Acsev helyiérdekű vasútvonala összekötötte a két akkori nagyközséget. De ez már a történelem ködébe vesző múlt, s a battonyai „telepeseket” az új korszak új lehetőségei érdeklik.

Battonyán évtizedek óta magyarok, románok békében megférnek. Az utóbbi két évtized vértátömlesztése egy újabb lehetőség a Békés megyei kisváros jövőképének kialakításához.

Az aradiaknak pedig egy esély életmódjuk színesítésére.

Ízelítő nekünk is abból, hogy milyen lehetne az élet a schengeni határok és az új népvándorlás nélkül.

A „battonyai láz” nem betegség. Szociológiai folyamat.

Hozzánk későn érkezett, sokáig tart.

Idővel magától csillapodik, majd teljesen tünetmentessé válik.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu