Hétfõ, 2017. október 23., 22.08

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (8.)

Nagyon messziről indítok. Közel száz évre nézünk vissza. A bajok gyökereihez ugyanis mélyre, néha nagyon mélyre kell leásni.

Ha babonás lennék, azt mondanám: Aradon átok ül. Itt jó ideje semmi sem sikerül. Vagy, ha igen, akkor nem úgy, ahogy szeretnénk, ahogy természetes lenne. Csetlünk, botladozunk s a kicsi eredményeknek is úgy örvendünk, mint a majom annak a bizonyos csóválhatónak. Valójában csak akkor döbbenünk rá, hogy az, ami lelkesít és megdobogtatja aradi szívünket, amikor kilépünk a város falai közül, akár az ország szerencsésebb tájaira, akár a nagyvilágba, hogy bizony másutt, mások ezt szebben, jobban, ötletesebben elvégezték. És főleg régebben.

Nálunk a jó ötlet olykor későn fogan, megvalósítása bicsaklik. Nagyon hosszú ideje. Azt, hogy Arad 1918-ban a nagy egyesülés „politikai fővárosa” volt pár hónapon át, amit most különös aktualitással hangoztatnak a helyi történészek, Bukarestben sosem ismerték el ebben a megfogalmazásban. Goldișékat rövid idő alatt „ad acta”, sportnyelven szólva partvonalon túlra helyezték a Dâmbovița-parti „kollégák”. Sokat nem tudtak elérni Aradnak politikai fáradozásaikkal. Amire szemet vetettek, azt a Kárpáton túliak elhordták Aradról, beljebb az országba, „biztonságosabb” helyre. Még a vagongyárért is kőkeményen meg kellett küzdeni, mert már keresték neki a terepet Brassóban, ahová 1925-ben a repülőgépgyárat is elköltöztették.

Aztán elbaltáztuk 1940-ben a kolozsvári egyetem egy-két karának befogadását. Később, 1957-ben „elengedtük” simán az Állatorvosi kart; zokszó nélkül beletörődtünk a rajoni visszaminősítésbe, amely Arad lemaradásának egyik sarkalatos időszaka volt, majd tehetetlen és tehetségtelen vezetéssel passzívan és egykedvűen tudomásul vettük, hogy a repülés fejlesztésében tett számottevő múltunk ellenére a vidék első repterét ügyesebbek, rátermettebbek és rámenősebbek lekörözzék, és teljesen háttérbe szorítsák.

Az aktuális politikai csali, amit mindig bekap a jámbor aradi, ha magasztos ígéretekről van szó, a vár visszaszerzése és civil hasznosítása csak nekünk, aradiaknak megoldhatatlan akadály. Másoknak (nem először írom le) már évtizedekkel ezelőtt sikerült.

Parlamenti képviselőink 28 év alatt (talán a kevés kivételek egyike, néhai Tokay György) nem sok vizet zavartak a fővárosban. Engedelmes pártkatonák, akiknek a közügy csak álca. Nem is tudnak felmutatni semmi érdemlegest e téren.

Igaz van Szabadság-szobrunk, ami nekünk rendkívül fontos, idegenforgalmi szempontból is tagadhatatlan vonzerő, és visszakaptuk saját, elorzott iskolánkat, amelyet ki is bővíthettünk. És ez, nekünk, magyaroknak ugyancsak létkérdés. És két emberöltő után lett újra magyar színházunk. De mindez elsősorban a helyi magyarság képviselőinek és érdekvédelmi szervezetének érdeme.

Arad városa és a megye egészét nézve azonban a mérleg egyik serpenyője nagyon könnyű. Az UTA stadion és a város egykori emblémáját jelentő csapat körüli hercehurca, a beruházásokra jellemző, végtelenbe nyúló határidők, a természeti katasztrófák utáni sete-suta szakemberi intervenció, legújabban pedig a fejetlen és a lakosság érdekeire fittyet hányó kábelfektetési akció (pár hete ugyancsak borzolja az aradiak kedélyét), mind arra mutat, hogy mifelénk virágzik az inkompetencia, a „húzd meg ereszd meg” munkastílus, hogy Arad, az egykor virágzó alföldi nagyváros és a megye folyamatosan mind hátrébb kerül az országos rangsorban, mert egyre kevesebb jóval tudja felhívni magára a figyelmet.

Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az első világégés előtt harminccal több „legünk” volt, azaz országos vagy nemzetközi értékű elsőbbségünk. Tessék most elsorolni legalább tizet!

Még szerencse (bár ebben a helyi korifeusoknak csak „másodhegedűs” partitúra jutott), hogy van modern vasúti állomásunk (bár özönvíz előtti és balkáni módon karbantartott szerelvényekkel), autópályánk nyugati irányba. Még egy direkt útvonal, amely arra felé vezet, amerre fiataljaink közül oly sokan a boldogulás útjait keresik.

Ha lenne pontos statisztikája az iskoláknak, egyetemeknek arról, hogy jeles végzettjeik életútja, szakmai zenitje merre mutat (ha van is, ügyesen és taktikusan titkolják), az eredmény a régió, az ország jövője szempontjából ijesztő lenne. Bár ez, szerintem, nem igazán érdekli azok többségét (a kivétel elenyésző és tiszteletet érdemel), akik körülzsongják a „húsosfazekat”. A kimondatlan szlogent viszont részben megfogalmazták magukban (adott rá a történelmi példa): „Amíg és itt vagyok, és a zsebem vastagszik, addig legyen csend és nyugalom. Utánam az özönvíz!”

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu