JelenHaz
Péntek, 2019. december 13., 11.56
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Őszi borzongás helyett

Magas hőfokra szökött a kultúra higanyszála ezekben a napokban Aradon. Jó érezni, tapasztalni, hogy a hosszú, forró nyár és a hirtelen ránk tört borongós ősz közötti átmenet hiányát alig vesszük a szívünkre, hiszen annyi a figyelemre méltó esemény. És az Aradi Magyar Kultúra napjai épp, hogy csak elkezdődtek. Az is reménykeltő, hogy egy magasztos cél, ha okosan tálalják, meg tudja mozgatni az embereket. Jó példa volt erre annak a programnak a bemutatása, amellyel Arad pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben. Ezernél is többen voltunk kíváncsiak arra, mivel növeljük esélyeinket a város előtt álló eddigi legnagyobb megmérettetésben.

Szóval az elkövetkező évek, ­a közélet szinte minden szegmensét érintő művelődési programját hallgatva egy rendhagyó helyen, az Imperio villamosokat gyártó részleg legnagyobb csarnokában (!), eszembe jutott, hogy ugyanebben a térségben (az egykori esztergapadgyár területén), az aradi műszaki gondolkodás és szakértelem magas fokának eredményeként születtek meg az első romániai esztergapadok. Jóval korában, talán némileg egyszerűbb változatban, a Jantó-féle műhelyekben az ilyen gépek már megmunkálták a fémet. Ez is egy „aradikum”, egy olyan ipari termék, amely azt mutatja, hogy milyen sok vonatkozásban az élvonalban a helyünk.

Akár jelenlegi határainkon jócskán átnyúló összefüggésben is. Csak emlékeztetőül: testvérvárosunk, Pécs pályázatában is fontos szerep jutott a Zsolnay kerámiának, a gyár szellemiségének, hasznosítható épületeinek.

Szóval, a hagyománynak!

Erről jut szembe. Kevesen voltunk a Voinţa klubban megrendezett megemlékezésen. Szobányi sportszerető, lelkes ember. Pedig, kérdem tisztelettel, még hány 125 éves múlttal rendelkező evezősklub van az országban? Ne tessék töprengeni, elárulom: egy se. (A Romániai Evezős Szövetségnek is Arad ringatta a bölcsőjét 1931 és 1938 között.) Szomorúan teszem hozzá, hogy talán az 1890-ben megalakult Maros Aradi Evezős Egylet helyébe lépő egykori szakszervezeti sportlétesítmény se lenne a néhai Lascu Péter és követői, a lelkes és áldozatkész Peloc-házaspár nélkül. Ők az egykoron sokkal szebb napokat megért sporthagyomány és az evezős klub leghűbb ápolói. Az ő kitartásuknak köszönhető e dicső 125 évet felelevenítő, magyarul is megjelentetett könyv, amely pár napja került az érdeklődök kezébe.

Egy olyan dicső hagyomány őrzői, amely napjainkban itt, Aradon végnapjait éli. A régi nagyok közül is már csak Veres Károly, a sokszoros országos bajnok jött el a megemlékezésre. Meg még néhányan a közelmúlt sportemberei közül. No, meg az aradi evezős élet múltját már egykori sporttársi minőségében is tisztelő Kisfaludi Júlia, a Budapesti Postamúzeum igazgatója.

Igen, a régmúlt idők dicsősége már csak emlék.

S ha az emlékeknél leragadunk, hadd essen szó egy rendhagyó évfordulóról! Pénteken lesz kereken 70 éve, hogy a háború utáni évek egyik legizgalmasabb focimeccsén Arad legjobbjai Budapest válogatottjával mérték össze erejüket. A magyar csapatban pályára lépett Kubala László, minden idők egyik legnevesebb labdarúgója.

Hogy miért említettem fel mindezeket?

Azért, mert arról is szó esett ezen a nagy aradi „népgyűlésen”, hogy milyen lesz a Luca székénél lassabban épülő új UTA-stadion.

Azért, mert a kulturális pályázat programjának „előszavában” elhangzott egy furcsának tűnő, ám igaz kijelentés. Mégpedig a sportpályákat megszüntető polgármester szájából: a kultúra gazdasági élet is. A gazdaság pedig a sportéletre is kihat. Mindkettő pedig a kultúra tartós alappillére.

Bizony ez így igaz. Legalábbis elméletben.

Milyen kár, hogy a gyakorlatban olykor a szavak és a tettek összefüggése nem ilyen természetes!

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'