JelenHaz
Kedd, 2019. március 26., 12.11
Pro urbe Puskel Péterrel

Panteonok, sírkertek

Az ember néha alig húzza ki a lábát Aradról, máris sok olyasmit lát, amit mások nálunknál jobban csinálnak. És nem feltétlen külföldre, elsősorban Nyugatra kell mennie. Ilyenkor kiderül, hogy a mi nagy transzszilván öntudatunknak sem árt egy-egy hideg zuhany, hogy ne rugaszkodjunk el túlontúl a valóság talajáról.


Itt van, például, a helység, a régió nagyjai iránti kegyelet kérdése. Aradon ez egy régi, fájó sebe a város magyarságának.

Egykori nagyjaink kriptáit, sírkertjeit jobbik esetben csak a gaz lepi be. Egyetlen példa a legfrissebbek közül: dr. Kovách Géza, a jeles történész-tanár négy éve még köztünk volt, de sírhelyét már csak néhány beavatott találja meg, mert egyenlő a földdel. Rosszabbik esetben – és sajnos, ez a gyakoribb – gazdát cserélnek; a régi nagy neveket letörlik, obeliszkjeikre a mai újgazdagok nevét vésetik. Sokszor még életükben. Merthogy a telített Felsőtemetőben igazán már csak ők tudják kifizetni az örök nyugalom árát.

A város évek óta tervezgeti a védettnek nyilvánítandó sírok megvételét, de erre érthető okokból nemigen jut pénz.
Ezzel szemben például Nagybányán valóságos műgonddal ápolják a város hírnevét öregbítő festőiskola jeleseinek temetői parcelláját. Thorma János, Mikola András, Krizsán János, Balla József, Ziffer Sándor és társaik friss virágokkal borított sírját a „Panteon” jelzéssel látták el.  A Zazar partján több mint fél évszázad alatt festők, szobrászok nagyjainak nemzedékeit szárnyra bocsátó szabadiskola és tábor egykori lakói biztosan nem forognak a sírjukban a feledés miatt. A városban maradt munkáikat bemutató tárlatnak mindig sok a látogatója, noha a gyűjtemény egy része vándorkiállítás formájában járja az országot. (Aradot, sajnos, elkerülte.)

Ha már az örök nyughelyeknél vagyunk, hadd említsek meg egy másik érdekességet. Ezúttal negatív előjelűt, hiszen a hármas határ vidékén sincs kolbászból a kerítés. Máramaros egyik idegenforgalmi nevezetessége a kies táj és sok gyönyörű fatemplom mellett a szaploncai vidám temető. A ’80-as évek elején jártam már ott és engem is megragadott egyedi hangulata: a kézzel festett kék keresztek naiv piktúrára emlékeztető illusztrációja, az elhunyt életének főbb motívumaira felépített tréfás kísérő szövegek. A kifogyhatatlan népi humor eszközével közelítették meg az emberi élet lezárulásának pillanatát. Nem véletlen, hogy a világörökség része lett a szaploncai temető. 
Nos, legnagyobb meglepetésemre, most hiába kerestem a negyedszázaddal ezelőtti frappáns szövegeket, csak elvétve találtam belőlük néhányat.

Az egyik temetői közalkalmazott fejtette meg a számomra érthetetlen rejtvényt. A Ceauşescu-kor tombolásának idején átfestettek jó néhány fejfát, átszövegezték a dehonesztálónak vélt sírfeliratokat. Ennek eredményeként a néhai fiatalasszonyról, aki életében csak kettővel, azaz fűvel és fával csalta az urát és csupán holtában fordul vele elő olyasmi, hogy férfiember nem hál vele, kiderült – az új felirat szerint –, hogy ő vala a legügyesebb fejőnő a faluban. Az iszákos kocsmatöltelék férfiról halála után az maradt fenn az utókornak, hogy lagziban igen fürgén ropta a táncot. És hadd ne soroljam...

Mások azt állították, hogy az egykori igazán mulatságos szövegeket nem annyira külső „nyomásra”, mint a leszármazottak óhajának eleget téve változtatták meg. A rokonok ugyanis restelkedtek az elhunyt negatív vonásait megörökítő sírversek miatt. Különösen miután a temetőt ellepték a külföldi látogatók.
Akárhogy is történt, a veszteség érzékeny. Mert megmaradt a piktúrába bevonult „szaploncai kék”, de elvesztette igazán sajátos jellegét a falusi temető, az egészséges népi humor.

De még ez is kisebb bűn annál, mint az, amit azokban az években az egykori aradi városvezetés művelt, amikor egyetlen tollvonással megszüntette és bedózerolta a műemlékekkel teli mikelakai katonai temetőt.



Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'