JelenHaz
Kedd, 2019. december 10., 15.40
Hangosan gondolkodom

Peronon túl

Aradon nem volt szokás a vasútállomást Központi pályaudvarnak, Északi pályaudvarnak nevezni, mint sok más erdélyi városban. Egyszerűen csak állomásnak mondtuk azt a helyet, ahonnan vonattal utaztunk, vagy ahová vonaton megérkeztünk. Nem azért, mert mi, aradiak annyira szeretjük a szerénységet, hanem mert valahogy így örököltük eleinktől, ők pedig saját őseiktől.

Volt idő, amikor büszkék voltunk szép, nagy, hosszú peronnal ellátott állomásunkra, élénk forgalmára, s voltak hosszú esztendők, amikor szégyenkeztünk, mert romos volt, lepusztult, elhanyagolt.

A vasúti igazgatóság Temesváron székelt (ma is ott tanyázik), az országkapun vonaton hazánkba érkező idegen „első benyomásával” az örökös gondokkal küszködő, a privatizációban lépéshátrányba került államvasút vajmi keveset törődött.

A kérdést lehetne ragozni tovább is, hiszen a történet nem ilyen egyszerű – de minek?

Az utóbbi évtizedekben sokszor terítékre került az állomás jövője, de érdemi javulásra sokáig nemigen mutatkozott kilátás.

Ezúttal is az európai pénzeket megmozgató, országhatárokon átívelő nagy elgondolások kínálták fel a mentőövet. A IV. páneurópai folyosó hatalmas szerencsénkre Aradon halad át, s köti össze  Európa boldogabb felét az ország belsejével.

Ismét szerencsénk van, mint annak idején, a vasútépítés hőskorában, amikor a Bécs–Budapest vonalat a Tisza Vidéki Vasúti Társaság nem Nagyváradnál, hanem a Szolnok–Békéscsaba–Arad vonalán építette ki Belső-Erdély irányába.

Szóval, jó ideje hatalmas munkatelep a pályaudvar és környéke. Sok áldozatot kívánt ez a korszerűsítés az utazóközönségtől. Nem mindenki örült a hosszú ideje tartó átmenetiségnek.

Mára egyre jobban kirajzolódik a Románia szinten úgymond egyedülálló, ultramodern vasúti országkapu képe. Aluljáró helyett mozgólépcsőn át vagy lifttel megközelíthető peronokkal, modern elektronikus jelzőtáblákkal, könnyű fémszerkezetű üvegfalú belső épületrészekkel, számítógépes forgalomirányítással.

Ha nem láttam volna hasonló konstrukciókat Európa több nagyvárosában, szavamra mondom, nagyon lelkesednék. Így viszont az egyik szemem nevet, ám a másik sír.

Valóban modern, ultramodern utazási körülményeket biztosít ez az állomás, és, reményeink szerint, az új vaspályán se fog a századelő „öldöklő” tempójában haladni a gyorsvonat, hanem valóban robogni fog. De...

Akárki láthatja, hogy az Aradon áthaladó utas befut egy óriási vas- és üvegkalitkába, ahonnan se a városra, se a maga nemében igen mutatós, szecessziós állomásépületre pillantást se vethet. Illetve, hiába tenné, az új konstrukció mindent takar.

A modern konstrukció menthetetlenül „megölte” a régit, az egyedit, a stílusosat, a sajátost.

Persze tudom, Arad nem Madrid, nem Antwerpen, ahol a régi pályaudvar varázsa nemhogy eltűnt, hanem hatványozottan kidomborodott a korszerűsítést követően. Az igényeink és a lehetőségeink is jóval szerényebbek.

De az nagyon fáj, s bizonyára még sok régi aradinak, hogy ismét egy meggyőző példát láttunk arra, hogy kies tájainkon fikarcnyi becsülete sincs annak, ami a város egykori virágzásáról, múltjáról, polgárságának vitalitásáról és fejlesztőinek szépérzékéről regél.

Az átutazó viszont találkozik az országkapuban a 21. századi Románia képével.

És ez nem semmi...

Talán többre nem is vágytak a korszerűsítés tervezői és jóváhagyói.

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'