https://www.facebook.com/kelemenhunor.rmdsz
Szerda, 2019. szeptember 18., 04.30

Száz éve történt

Karácsonyvárás teljes bizonytalanságban

A háború éppen csak véget ért, de közvetlen utána annyi minden történt, ami nem oldotta a görcsöket, nem tompította az emberéletek elvesztése miatti fájdalmakat. Sőt, újabb kérdőjeleket hagyott a lelkekben. Az aradiak – szinte mindenik család valamilyen mértékben érintett volt sebsültjei, halottai révén – azon tépelődtek: vajon, még mi következik, mikor kerül rendes kerékvágásba az élet, reménykedhetnek-e még olyan periódusokban, mint a világégés előtti „régi jó békeidők voltak?”

Gyulafehérvár után ugyan sokan örvendtek és bizakodtak. A város és a megye magyarsága azonban kétségek között őrlődött: hogyan tovább? Mit hoz a holnap? Mi lesz iskoláinkkal, fiataljainkkal, anyanyelvünkkel, kultúránkkal?

Az adventi hetek aligha szóltak a karácsonyvárásról, a lelki felkészülésről, az ajándékozás öröméről. Az éléskamrák régen kiürültek, itt-ott, a politikai ügyekben tájékozottabbak, abban bíztak, hogy a kihasználatlan katonai készletekből jut vajmi csekély fejadag a civil lakosságnak is. Azaz visszakerül a kereskedelembe.

December 18-án, a városi közgyűlésen elfogadták Steinhardt Mór és Köpf János tanácsosok javaslatát, mi szerint a helyi pénzintézetektől felvett 6 millió koronát a közbiztonság megerősítése mellett fordítsák népjóléti célokra.

Ma már nevetségesen csekélynek tűnik az, amit a városnak 3 havi, azaz a legzordabb téli hónapok átvészelésére sikerült „lecsípnie” e készletekből. Többek között 14 bödön marmelád, 18 hordó szilvaíz, 3 mázsa búza, 56 hordó hering, 38 zsák korpa, 430 kg mosópor, 20 ezer darab „Hölgy cigaretta,” 1750 darab „Király cigaretta”, 860 kg csokoládé, 8 zsák köménymag. Tűzifából mindössze 1000 köbmétert sikerült kicsikarni a városi közélelmezési vállalat készleteinek gyarapítására.

A karácsonyi előkészületek, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni a béke első hónapjában, alig tértek el a háborús évektől. A fő téma a demarkációs vonal  kijelölése maradt. És a remény, hogy nem kerül át a Maros jobb partjára, azaz elkerüli a várost.

A bal parton, Újarad és Zsigmondháza november második felében már szerb kézen volt. November 21-én, kora délután a szerb csapatok 1400 katonával, Drgomir Popovics ezredes vezényletével tovább léptek és elfoglalták az aradi várat. A nagy háború legendás katonai állomásparancsnoka, az osztrák származású, de magyarul is beszélő Resch Ferenc altábornagy, aki igyekezett a korábban a várban internált szerb foglyok és civilek helyzetén segíteni, ekkora már levetette a mundért és véglegesen nyugdíjba vonult. (Megtette ezt a háború elején is, de később „reaktiválták.”) A valaha Aradon szolgáló legmagasabb rangú főtiszt volt. Az Erdős hadnagy parancsnoksága alatt maradt, csekély létszámú „helyőrség” kivonuláskor harsány „zsivió” (éljen) kiáltással üdvözölte a korábbi ellenséget. A katonák határtalan békevágya minden korábbi tanítást, harctéri keserűséget, indulatot felülmúlt.

Nagyon találóan fejezte ki ezt a határtalan érzést az Aradi Közlöny karácsony első napján megjelentetett vezércikke: Béke velünk!”„ Az ötödik karácsonytünnepeljük most öröm helyett szomorúságban”– írta bevezetőjében a hajdani kolléga… „Négy éven át ágyúdörgés volt a karácsony estének megszokott zenéje.”

A várható román bevonulás kapcsán másnap már arról számol be a népszerű lap, hogy milyen álláspontra helyezkedjen Arad magyarsága az elkövetkező napokban. A maga nemében sajtótörténeti mozzanat ez a pár sor, amelyre eddig nemigen figyeltek fel a korszak kutatói. Az aláírás nélkül megjelentetett vezércikk, még jóval Koós Károly, Paál Árpád és Zágoni István Kiáltó szó című, nagy lélegzetű és a kisebbségi sorsba csöppenés stratégiáját megfogalmazó röpirata (1921) előtt pár évvel rátapintott a várható leghelyesebb magatartásforma lényegére. „Kultúrnemzethez illőentartózkodjunk minden rendzavarástól, merénylettől, bármilyen cselekedettől, mely a megszálló cselekedettől, mely a megszálló hadsereg jogos megtorlását vonná maga után… Egy pillanatra sem szabad kishitűségből eredő elfásultsággal félbehagynunk mindennapi munkánkat. Ezzel most nem magunknak és a családunknak tartozunk, hanem a hazánknak is.”

No de azért mégis küszöbön volt az első ágyúmoraj nélküli karácsony. A város különböző pontjain ruhagyűjtést szerveztek a mundértól megszabadult katonák felöltöztetésére. A város két állandó filmszínházába, az Urániába és az Bohus palotában működő Appolóba dán és osztrák filmekkel próbálták becsalogatni az embereket. A színházban Lehár Ferenc Évacímű operettjének a bemutatójára „csalogatták” a közönséget.

Elterjedt a rémhír, hogy a közbiztonság hiánya és kényszerszünidők miatt a tanévet érvénytelenítik. Ezt viszont a nagy aradi gimnáziumok igazgatói sorra megcáfolták. Burián János, a Királyi Főgimnázium igazgatója szerint nincs ok aggodalomra.

Fura és a korszakra jellemző keveréke volt ez az adventi időszak a nincstelenségnek, a bizonytalanságnak és az élni akarásnak. Az emberek többsége napi megélhetési gondokkal küszködött: óriási volt a szénhiány, a legtöbb házban legfeljebb egy helyiséget tudtak, úgy, ahogy, kifűteni.

Nem az volt a fontos, hogy mi kerül a karácsonyfa alá, hanem, hogy együtt, békében ünnepelhet a család.

Száz éve, ilyentájt, zavaros időkben ez a felismerés hozott némi vigaszt és megnyugvást a szívekbe.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'