JelenHaz
Vasárnap, 2019. december 08., 05.02

Tanmese

A holnap szakemberei, kutatói, politikusai, a 21. század jövendő nagymenői és kiszolgáltatottjai, a szerencselovagok és az örökös vesztesek ezekben a napokban még egyenlő eséllyel méretkeztek meg életük első „mérlegén.”

Az érettségi nagy esemény az érintettek családjában, valamikor a többség számára a közoktatás végállomását jelentette. Ma egy lépcsőfok az érvényesülés Bábel tornyába vezető nehéz úton.

A minap kezembe került egy díszes érettségi bizonyítvány. 1924-ben állították ki a mai Moise Nicoară épületében működő Állami Főreálban. A román és magyar nyelvű hivatalos okirat a magyar nyelvű oktatás hattyúdala volt az 1874-ben felépített gimnáziumban és a vele egy fedél alatt működő főreálban. A magyar osztály az évek során lemorzsolódott, s mindössze tizenketten jutottak el az érettségi küszöbéig. Úgy tűnik, akkoriban ezt a maroknyi kitartó fiatalembert is túl népes csapatnak tartották az iskola új gazdái. Az okirat szélére a bizottság elnöke egy meggondolatlan pillanatában tintával ráírta az állam nyelvén, hogy „hamisítás gyanús.” Állítólag azért, mert a végzős édesapja nyomdász volt, és a nagyhatalmú direktor alapvetően gyanakvó természetű ember lehetett, hogy következtetéseiben ilyen messzire eljutott.

Egy évvel később ugyanott megcáfolta az alaptalan feltételezést, de a kézírásos „lábjegyzetekkel” tarkított érettségi oklevél évtizedekig megkeserítette tulajdonosa életét, aki aztán nem is veselkedett neki a műegyetemi felvételinek, pedig diákéveiben a mérnöki pályáról álmodozott.

Ez a kis történet azt mutatja, milyen nagy dolog volt 85 évvel ezelőtt az érettségi.

Ma sem mindegy, hogyan sikerül a matúra. Már annak, aki továbbtanul.

És ki nem próbálja ezt meg manapság? Hiszen az egyetemi diploma vagy a továbbtanulás újabb magasabb fokát jelentő kétéves magisztrátus birtokában is egyre nehezebb az elhelyezkedés.

Más időket élünk.

Néhány évtizeddel ezelőtt aligha volt elképzelhető, hogy egy nappali tagozatos egyetemista tanulmányai ideje alatt dolgozzék. Ezért, aki teheti, megragadja a kínálkozó álláslehetőséget. Esetenként az alkalmit is. A szomszéd panelház két lépcsőházát jó ideje szüleivel együtt egy fiatalember takarítja. Nemrég tudtam meg róla, hogy végzős orvostanhallgató. Ma viszont az sem ritkaság, hogy munkahelye van és egyidejűleg két felsőfokú tanintézet hallgatója. Nem a divatos távoktatásban, hanem nappalin! Olykor bejárnak az egyetemre, de csak kizárólag szemináriumra, hébe-hóba találkoznak előadótanáraikkal, de jobbára számítógépen tartják a kapcsolatot előadóikkal. Dolgozatokat küldözgetnek, vizsgaidőpontokat egyeztetnek, újabbakat kérnek, és hadd ne soroljam, mert ez a 21. század világa, ahol minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is.

Nos, ebben a világban a született intelligencia és a szorgalom csak egyik fontos kelléke az érvényesülésnek. Sok minden szükségeltetik még hozzá, amelyeket nem szeretném felsorolni, mert nem tartóznak az igazán jellemes és gerinces ember erényeihez. És akkor még nem szóltam a szerencséről.

Mindmáig kísértenek egykori osztályfőnököm szavai: „nektek, kisebbségieknek kétszer annyit kell tudnotok, mint másoknak, hogy helyt álljatok.”

A régi világ embereként ő még hitt abban, hogy a tisztes helytállás csak a tudáson és a szorgalmon múlik.

Azóta több tucat véndiák-találkozó beszámolója bizonyítja, az érettségi csak alapfeltétel, az életiskola merőben más.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Viktor / Hétfõ, 2009. június 29., 23.33 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

A gondolatok egy reszevel a cikkbol egyetertek, de ketszeri olvasas utan se erzem, hogy ez egy kerek cikk lenne...
Es pontosan mi a cikk konkluzioja? Hogy fel lehet allni, el lehet menni?

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'