JelenHaz
Kedd, 2019. december 10., 15.35
Hangosan gondolkodom

Tisztelet a másságnak!

Ott, a téren karol belém az idősebb hölgy, és szinte szemrehányóan mondja, hogy milyen rég nem látott. A véletlen műve – szabadkozom, hiszen azelőtt valóban szinte hetente összefutottunk valahol. Régi, nagyon régi ismerősök vagyunk.

Érdeklődöm férje iránt, s arca elkomorul.  – Negyven éve élünk együtt, de ilyenkor mindig fagyossá válik a családi hangulat – mondja. – Tudja, hogy én úgy is mindig kijövök ide, a térre, a szoborhoz, mert nekem a szabadság hajnala szent ünnep. Neki más a véleménye, ő mást hallott otthon a szüleitől, mást tanult az iskolában. Már nem ellenkezik, nem vitatkozik velem, mint házasságunk első időszakában. Lenyeli a gombócot, de azért kiereszti a fullánkját is. – No erídj, a fajtádhoz, ünnepelj, tapsolj, szocializálódj! – Én is nyelek egy nagyot, miközben felveszem az ünneplő ruhámat, s ilyenkor mindig eszembe jut, hogy annak idején óvtak, figyelmeztettek a barátaim, a szüleim is, de nem hallgattam rájuk. A szerelemnek nincs nemzetisége – gondoltam huszonéves fejjel.

Azóta is sokszor eszembe jut régi kedves ismerősöm vallomása. Több évtizedes újságírói pályám alatt sok hasonló esettel találkoztam. Itt, a szórványban a vegyes házasságok a hétköznapi élet velejárói.

Szűkös a választék, az iskolai diákszerelem lángja hamar ellobban, s mikor egy életre kell kiválasztani a párunkat, tágul a kör, s a fiatalnak eszébe se jut, hogy a tolerancia értelmezés kérdése.

Ki a megmondhatója, mennyire rugalmas, mennyire tágítható, mennyire befolyásolja a munkahely, a baráti kör, a társadalmi közhangulat, a politikum?

Érettségi találkozóra készül a Csiky egy kerek évfordulós végzős osztálya. Komoly a dilemma: mi legyen a férjekkel?  Ugyanis majd minden férjezett lány otthon románul beszél. Akkor most ez hogyan legyen a terített asztalnál, a kollégák körében?

Ha mondjuk harmincéves találkozóról lenne szó, már kialakult volna egyfajta forgatókönyv, de most találkoznak talán az egyik olyan problémával, amire aligha gondoltak annak idején.

Az igazi szakítópróba azonban a gyermek születése: anyanyelve, vallása, iskolájának megválasztása, szellemisége. Ha egyaránt beszéli mindkét szülő nyelvét, elsajátítja mindkét nép szokásait, kultúráját – nagyjából minden rendben.

A valóságban azonban ritka az ilyen eset. Az élet a kompromisszumok gyakoriságát mutatja. Az esetleges feszültségek, konfliktusok elkerülése végett, olykor talán a vélt praktikusság nevében, a kisebbségi sorsban felnőtt lévő házastárs enged.

Ez már az önként vállalt asszimiláció.

Iskoláink, templomaink így néptelenednek el, kultúránk, hagyományaink, szellemiségünk ápolása egyre nagyobb erőfeszítést feltételez, és egyre bizonytalanabb az eredménye.

Mégis ezért kell fáradoznunk!

Tisztelem hölgyismerősöm kitartását. Legalább a teljes önfeladást elkerülte. Nincs gyermeke, nem tudom, ha lenne, beszélné-e édesanyja nyelvét, érezné-e, hogy március 15 a szabadság ünnepe, amikor illik fejet hajtani azok előtt, akik életüket áldozták érte. Nem gondolná-e egy hamis történelemszemlélet propagálóinak sugallatára, hogy jobb lenne inkább megrongálni, meggyalázni, eltűntetni ezt az emlékművet, hogy semmi se utaljon a múltra, a másságra?

De szeretném tudni, hogy a vegyes házasságoknak van-e ideális forgatókönyve?

És ha igen, mi az, amiben engedni kell, és mi az, amiben tisztelet jár a másságnak.

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: dr. Lengyel Ferenc / Csütörtök, 2015. április 02., 12.35 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Kedves Péter, nagyon jó a cikked! Ölel feri

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'