JelenHaz
Hétfõ, 2019. december 09., 09.32
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Valamit visz a víz…

A park helyetti parkoló ötletének kudarca után a látványos hídavatás némi szépségtapasz lehetett volna az újabb mandátumra pályázó polgármester imázsán. Ennek beteljesedését a cudar időjárás tompította, de az új átkelőt hamar megszerették az aradiak. Miért is ne? Még akkor is, ha arra gondoltak, hogy ez talán sokba fog kerülni nekik. Főleg, amikor a helyi adókat fogják leperkálni.

Kíváncsi vagyok, mikor lesz az új létesítmény „keresztelője”, azaz mikor nevezik el és kiről. Ha a hagyományok útját követjük, Decebal és Traian(us) után tovább gazdagodhat a sor…

Vannak tippjeim, de megőrzöm őket magamnak.

Szóval, a sajátos elgondolások szerint megépített és a strandon kívül egyelőre sehová se vezető híd a hajdani belvárosi korzó vagy a Maros-parti „promenád” nyomdokaiba lépő sétáló helye lett a városnak. Vasárnap esténként, oda és vissza, hullámzik rajta a tömeg.

Idáig minden rendben.

Csakhogy közben a burkolatot ellepi a cigarettacsikk, a fagylaltos kehely, a nejlontasak.

Ez a modern idők népszerűségi próbája. Amikor az új építmény már olyan piszkos, mintha a főutcán járnánk.

De miért is ne kerülne a földre a hulladék – vélheti a jámbor járókelő –­, amikor az új létesítmény mellett a parton is a befejezetlenség és az eldolgozatlanság ezernyi áruló jele virít?! Az építők elszállították gépeiket, de a takarításhoz már nem volt kedvük, idejük, kötelességérzetük. Amire nem volt szükségük, otthagyták.

És utánuk se jött senki! 

Majd elviszi a víz, majd elfújja a szél…

Szóval az új létesítmény mellett már ott „pompázik” a mai városlakók jó részének (akinek nem inge, ne vegye magára) életviteli névjegye.

Aligha kell elmondanom: a hajdani nagy korzózások idején, amikor a színház és a városháza között nemcsak a járdán, hanem az úttesten sétálók ezrei „szocializálódtak”, kinézték volna azt, aki a földre dobja a csikket.

Az utcán pedig senki nem tömte a hasát…

Még elszomorítóbb az, hogy a mai szemetelők többsége már rég nem jövevény. „Bennszülött”. Talán melldöngetve vallja magát aradinak. Szüleik, nagyszüleik a két háború közötti években, vagy később az „aranykorszak” idején a jobb élet reményében kerültek ide.

Aligha többel érkezhettek, mint a napjaink Európáját elözönlő balkáni, kisázsiai, afrikai menekültek.

Sikertelenül próbálom elhessegetni magamtól a kínálkozó párhuzamot. Évtizedekkel ezelőtt Arad is célváros volt.

Jöttek ide irányítottan, jól átgondolt célzattal, és jöttek maguktól megélhetési megfontolásokból. Nem Afrikából, csupán a Kárpátokon túlról.

Maradtak és gyarapodtak.

Nyitott ajtókra leltek. A város befogadta, elfogadta őket, pedig hamar kiderült, hogy más kultúra, hitvilág, szokásrend, munkamorál hordozói. Egy részük elfogadta a szűkebb pátria íratlan szabályait, szokásrendjét. Másoknak nem állt szándékában a „hely szelleméhez” igazodni, hanem fokozatosan saját életvitelüket erőltették rá a közösségre. Megtehették, mert sokan voltak, mert az előírások és a törvények is erre a mentalitásra alapoztak. Így lett szép lassan, de biztosan a járdából, hídból, sétányból az utcai életvitel és táplálkozás tükre, az építkezésből pedig a slendrián munka „küzdőtere.”

Ma Európa számos országának sürgős gondja a más földrészekről beözönlő migráció.

Hasonló megközelítésben, itt, Aradon már rég túl vagyunk ezen.

Az eredmény látható, kézzel fogható.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'