Vapniarka

Ez a nyelvtörő tulajdonnév aligha mond valamit honfitársaim legtöbbjének. Kicsi település a Dnyeszter közelében, amolyan világvége, Isten háta mögötti hely az egykori nagy Szovjetunióban, a mai Ukrajnában. Ma is olyan szerencsétlen vidék, hogy még a térképeken is nehezen található meg.

Aradi és nem aradi zsidó munkaszolgálatosok, politikai foglyok százai pusztultak el ebben a fura nevű községben a második világháború poklában. Az embertelen munkakörülmények és a járványok miatt. Sírjuk jeltelen. Az áldozatok egy részének nevét, emlékét a mosóczy-telepi neológ temető holokauszt obeliszkje őrzi.

Aradon és a megye számos településén magyar honvédek tucatjainak sírjai lassan teljesen egyenlővé lesznek a földdel. Néhányuk neve a temetőkbe gyakran kijárogató papoknak és idős asszonyoknak, no meg az időnként erre irányuló helytörténeti kutatásnak köszönhetően ismert. Még ...

De mi lesz öt-tíz év múlva?

Feledésbe merül a múlt. Eltűnnek utolsó nyomai.

Temesvárott Újkisodán vasárnap nevekkel megjelölt közös sírhantot emeltek  a háború utolsó szakaszában az ottani fogolytáborban elhunyt katonáknak és civileknek. Az emlékmű-állítás szervezőin, a szertartást végző papokon és a média képviselőin kívül talán tucatnyian lehettünk a megemlékezésen. Jobbára a háborús éveket megélt nemzedék.

Aradon is helye és értelme lenne egy jelkép-jellegű hasonló obeliszknek.

Hiszen már az Európa számos országában – nálunk is – rábólintottak arra az alapigazságra, hogy a harctéren elesett katona áldozat, a barikád bármelyik oldalán is fogta a fegyvert. A háborús emlékműveket a kölcsönösség alapján ápolni kell!

A témának azonban van egy másik vetülete is. Ez túlmutat a nemzetközi egyezményeken, megállapodásokon és hangsúlyozottan humán vonatkozású.

Mennyire érdekli, foglalkoztatja napjaink emberét a múlt, a közelmúlt? Megpendít-e benne érzelmi húrokat szülőföldje, apái, nagyapái sorsa?

Nehéz eldönteni. De tartok tőle, hogy a mai világban csak a jelen a fontos, vagy legfeljebb a jövő megalapozása.

Nemrég Krakkóban és környékén kirándultunk egy húszfőnyi aradi társasággal. Idősek és fiatalabbak vegyesen. A lengyel kultúra fővárosa közelében található Oswiecim, azaz ismertebb nevén Auschwitz és Birkenau, a náci idők leghírhedtebb lágere, amelyet 65 év multán is évente több mint 1 milló ember keres fel a világ minden tájáról.

Figyeltem az arcokat. Akik igazán tudták, mi is történt ott, a tömeges emberirtás központjában, a témával kapcsolatos számtalan olvasmányélményeik ellenére is, mélységesen megdöbbentek. Rövidnek tartották a külföldieknek bemutatandó bő kétórás útvonalat. Szerették volna a szörnyű élményeket kínáló láger minden zegét-zugát bejárni. A szó ugyanis nem képes helyettesíteni a közvetlen látottakat.

Akiknek a téma új, vagy majdnem új volt, azok valahogy úgy járták végig a barakkokat és az egész kiállítást, mintha egy mesét hallottak volna Hófehérkéről és a gonosz mostoháról. Mesét, vagy történelem órát a régmúlt idők borzalmairól.

Talán nem is lepett volna meg ez a reakció, ha nem találkoztunk volna japán turistacsoportokkal. A japánokon látszott, kommentárjaikból, reagálásaikból kiderült, mélyen átérzik azt, ami tőlük térben és időben is annyira távol, Európának ebben a viharzónájában történt, és amelyhez őseiknek is volt, nem is csekély köze.

Tartozunk ugyanis a múltnak. Még akkori is, ha ezt a "kölcsönt" nem a mai nemzedékek vették fel, hanem elődeik.