JelenHaz
Hétfõ, 2019. március 18., 17.41
Pro urbe Puskel Péterrel

Városi „zöldek” szélmalomharcai

A városok jellegéhez hozzátartoznak a különcök, azok a színes egyéniségű emberek, akik az átlagtól eltérő szokásaikkal hívják fel magukra a figyelmet.


Ilyen fura emberként ismertem meg Bíró Béla tanárt. Nyugdíjas éveiben tavasztól késő őszig a belváros Maros-parti sétánya tövében lakott, közvetlenül a víz mellett. Itt sövénykerítésből alakította ki a birodalmát és szinte Robinsonként többnyire magányosan töltötte el a napjait. Lehet, hogy voltak látogatói, de jómagam, ha arra vetődtem, csak a kalyibáját, kerítését, virágait, ritkábban pedig a kunyhó lakóját láttam.

Bíró Béla természetimádata a mai zajos, szennyezett levegőjű világban kissé emlékeztetett a francia irodalom felvilágosult korszakának „vissza a természetbe” intelméhez. Vagy talán egyfajta csendes tiltakozás volt a természet rendjébe beavatkozó technikai robbanással szemben.

Nos, Bíró Béla sajátos „protest songja” véget ért. A minap árván maradt birodalma szélén álló fűzfán pillantottam meg az elázott, nehezen kisilabizálható gyászjelentést: B. B. 81 éves korában elhunyt.

Fogalmam sincs, kinek támadhatott az ötlete, hogy stílszerűen a „nyári lak” bejáratán tudassa azokkal, akik ismerték, hogy a gazda nincs többé.

Az egészséges életmódra személyes példájukkal buzdító megszállott emberekben nem szűkölködik Arad. Gondoljunk csak a város egyik közkedvelt figurájára, a legforgalmasabb helyeken sportszerelésben kocogó és harsány kurjantásokkal a figyelmet a testmozgás szükségességére felhívó „Miki bácsira”, aki szavak nélkül is azt szeretné demonstrálni, hogy a nyolcvanas éveiben is lehet valaki egészséges, jó erőben, ha szereti a rendszeres futást. Mert, ahogy tartja a mondás, „a láb mindig kéznél van”.

Az idősebb aradiak még emlékeznek a pár évvel ezelőtt elhunyt Alföldi Pálra. A Katolikus Főgimnázium egykori növendéke, egy régi aradi nagypolgári család sarja magányosan élt márkás festményei és szép könyvei között a Bohus-palotában.  Édesapja az egykori Aradi Gazdaegylet elnöke, az Aradi Gazda szakfolyóirat főszerkesztője szintén a város egyik ismert személyisége volt.

Pali bátyám maga volt az élő lexikon, de tudását inkább megosztotta baráti körével, minthogy a maga hasznára fordította volna. Aradon kívül jártas volt másik két szerelmének, Nagyváradnak és Szegednek is a kultúrtörténetében. Örökösen e három várost vonta párhuzamba, fejlődésük közös vonásait emelte ki. Kevés emberrel érintkezett, zárkózott volt. Nyáron viszont nem kis feltűnést keltve, mezítláb járt a korzón. Mikor megkérdeztem, hogy miért teszi, lakonikusan csak annyit válaszolt: „egészséges, próbáld meg te is!”

Az egészséges mozgás, a tiszta víz és levegő fogadatlan apostolainak szélmalomharca jutott eszembe, amikor a minap puszta kíváncsiságból jómagam is a nehézjármű-forgalmat elterelő város széli körgyűrűre tévedtem. Nos, hogy ott kilométereken át, a kamionok karavánjában, benzingőzben hogyan araszoltam, az én nyomorom volt. De hogy mennyi szemetet dobálnak ki az autók ablakain a sofőrök és hogy mi marad a Nagylak, Déva, Nagyvárad, Temesvár felé vezető út, azaz a városkapuk mentén, annak elképzelésére szegényes minden fantázia.

Talán nem kellene búsulnunk amiatt, hogy Arad, a környező településeket bekebelező metropolis álma még a „jövő zenéje.”
Ilyen áron jobb megmaradni a közepes nagyságrendű városok sorában.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'