JelenHaz
Vasárnap, 2019. augusztus 25., 16.48

Székely autonómia – Kérdések a területi autonómia körül

 
 
2008. szeptember 23., 17.00
Kedd

„Szerinted, az autonómia: mítosz ? Vagy történelmi sérelmekre alapuló, naivokat mozgató politikai eszköz ?” Ezt a kérdést, a Virtuson, egy írásom nyomán, tette fel „Bici”, erre válaszolok.

A gond az, hogy nem „mítosz”. A mítosz a nemzeti tudattalan mélységeiből tör fel. Az autonómia törekvésről nem mondható el, hogy a tudattalan mélységeiben gyökerezik, hogy a székelység tudattalanjának spontán önvédelmi reflexe lenne. Egy nép vitalitása, Iorga szerint, épp abban mutatkozik meg, hogy a nem kedvező körülmények között is, épp a nem kedvező körülmények ellenére megtalálja a megoldást, a fennmaradási lehetőséget és nem várakozik egy autonómia-istenországa csodamegoldásra, egy eljövendő kedvező körülményre mely automatikusan megoldja a nemzet minden problémáját és automatikusan megőriz. Sokan egy csirkeborítónak képzelik az autonómia intézményét mely automatikusan véd, mint a borító az önvédelemre képtelen csirkéket. A hasonlat azt hiszem nagyon találó, ami a csirkéket illeti, mert a székelység nagyon hasonlít a spontán önvédelemre képtelen csirkékre. Ezt a spontán önvédelmi képtelenséget bizonyítja, hogy Sepsiszentgyörgyön senki sem lázad, a nép eltűri, hogy a nagy szupermarketek, Trident, Billa román alkalmazottakkal van tele, anyanyelven nem lehet érvényesülni. Érdekes ezen esetben senki sem, gondol egy demokratikus tiltakozási formára, a polgári engedetlenség valamilyen megnyilvánulására. A szentgyörgyi eset, egy tiszta példája az etnikai viszonyok megváltoztatásának, ami papíron tiltott, de gyakorlatban megengedett.

 

A nagy probléma az, hogy az autonómián, csak területi adminisztrációt értünk, amely pusztán mentális szintű elrendezést igényel. Egy közösség autonómiája több,vagy többnek kell lennie, mint önkormányzás, mentális szintű adminisztratív elrendezés, egy közösség autonómiája, egy nemzeti közösség lelki, szellemi autonómiája, mely bármilyen körülmények között képes megnyilvánulni nem csak az eljövendő kedvezőek között és nem kötött egy adott formához, mint például a területi adminisztratív autonómia. Területi, adminisztratív kérdéssé leszűkíteni az autonómiát szűklátókörűségre vall. Tudom, hogy az RMDSZ kulturális autonómiáról is beszél, nem csak területiről, de az sem több, mint puszta kultúra-menedzselés, melynek semmi köze a spontán nemzeti szellemhez. Egy közösség autonómiája, szellemének spontán formájában nyilvánul meg és nem megmerevedett adminisztratív formájában. Nem tudom véka alá rejteni véleményemet az intézményekről: az intézmények az élő szellem gyilkosai. Egy közösség mely képtelen a megmaradás formáit megtalálni intézmények nélkül, valami spontán önmaga kreálta formában, azt az intézmények sem tartják meg. Úgy látom, hogy a székelységnél, ez a spontán nemzeti szellem nem működik eléggé. Nyugodtan feltehetjük a kérdést, hogy a székelység, szellemileg eléggé autonóm közösség-e ahhoz, hogy autonómiája legyen, vagy eredményesen harcoljon azért. Az intézmények nélküli spontán megmaradni akarásra nagyon jó példa a zsidóság. A romai uralom idején, a Templom lerombolása után, még gyülekezési tilalom is sújtotta őket. Ebből a kiút az volt, hogy a zsidóknak, ha ketten találkoztak, a Tóráról kellett beszélniük.

Azt hiszem, hogy az egész kisebbségi magyarság esetében fel kell tennünk a kérdést, hogy autonóm közösségek-e. (Most nem térek ki arra a kérdésre, hogy megtartó ereje, csak a közösségnek van és nem a tömegnek, melyre a politikum épül. A gond az, hogy tömeggé lettünk és ez megnehezíti megmaradásunkat, igaz ez nem csak a magyarság problémája. A romák ereje, autonóm volta, akárhogy lenézzük épp abban van, hogy még közösségként működnek, az autonóm közösség mint a példányai, ők tényleg élik az autonómiát, mi meg csak prédikáljuk. Craiovát roma bandák tartják rettegésben, időközönként, ez természetesen csak bűnözésként van elkönyvelve. De szerintem érdemes volna megvizsgálni, mint közösséget és annak kohézióját, autonómiáját, azt, hogy az állam intézménye miért tehetetlen a közösségi kohézióval szemben. Az állami intézmények korruptsága nem válasz, egészében. Természetesen itt felteszem a kérdést, hogy a magyarságnál miért nincsen egy olyan nem intézményes kohéziós erő, mely ellen tud állni a román állam elnyomó intézményének . Érdekes, hogy Nicolae Iorga román történész, a románság természetével azonos létformát a falusi közösség létformájában látta, a többi történelmi átvételeket, a nyugatról átvett intézményeket nemzetidegennek tartja. Hát akkor a Nagy Román állam eszméje, intézménye az is nemzetidegen, ha következetesek vagyunk, vagy lennének ők. Természetesen Iorga erre azt mondja, hogy a román állam eszméje nem nyugati, hanem bizánci, ami organikusan román átvétel. Hogy mennyire organikus átvétel nem tudom, de az kiérződik Iorga írásából, hogy akkor őszinte, amikor a faluról beszél, mint nemzeti létformáról. Természetesen, ha Iorga következetes lenne, ami az organikusság fogalmát illeti, akkor nem beszélne, a románság esetében, a nem organikus birodalmiság, organikus átvételéről. Tény az, hogy mintaként szolgálhatott a déli valah vajdaság létrejöttében. Lényeg az, hogy Iorga nemzetképe alapján mondhatjuk, hogy a Nagy Román megalománia egy nemzetidegen dolog, ami a románságot illeti. Tovább lépve azt is elmondhatjuk, hogy a magyarság elnyomása, beolvasztására való törekvés is nemzet idegen, a románság számára, mert a nem organikus, nemzet idegen, Nagy-román eszméhez kötődik. Az organikus falusi közösség nem törekszik a másik közösség bekebelezésére, megsemmisítésére, hanem együtt él vele. A románság akkor miért akar bekebelezni bennünket, ha az ő igazi nemzeti létformája a falu, mely nem bekebelező, hanem együtt élő. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a románság megtagadja önön nemzeti természetét, amikor asszimilálni akar bennünket. Iorga azt mondja, hogy amit a román átvett nyugatról, mindig idegen számára, vagyis az átvételek mindig is idegenek maradnak a románok számára. Tehát akkor a demokrácia is idegen fog maradni, azért nem működnek az intézményei, minden pozitív gazdasági mutató ellenére? Attól tartok, hogy Iorga jó nemzet ismerő volt. Itt az egyoldalú szemlélet elkerülése végett, hozzáteszem, hogy a nyugatot nem látom egyáltalán valami isteni kenyérnek a románsággal szemben.) Visszatérek a témámhoz, fel kell tennünk a kérdést, hogy a kisebbségi magyarság életképes-e. Makkai Sándor, református püspök kijelentéséivel, hogy a kisebbségbe szorult magyarság életképtelen nem néztünk szembe. Egy kényszeres, kategorikus megmaradni akarás, egy görcsösség nem hagyta, hogy a valósággal szembenézzünk, azzal, hogy életképesek vagyunk-e. Vajon nem az tett volna életképesekké, hogy ha szembesültünk volna az életképtelenség tényével. Ezt a problémát nem oldottuk meg mivel nem szembesültünk vele és mivel nem szembesültünk a Trianon utáni új helyzettel, azt igazoljuk, hogy az életképességünkkel baj van. Egy életképes nemzet szembenéz önmagával, bármilyen kellemetlen. Nem tettünk szert, az új helyzetnek megfelelő, új kulturális identitásra. Mi akadályozott meg? A sértődöttség, a sérelmi kisebbségi politika, az állandó védekezésre beállított kisebbségi helyzet - túl sokat nyavalyogtunk új helyzetünk miatt. Ahol a sértődöttség miatt nincs igazi kulturális identitás, ott kérdem én azt, hogy milyen esély lehet, egy valós, megtartó autonómiára és kulturális autonómiára. Túl sokat nyalogattuk sebeinket, a kulturális identitásunk kárára. A kisebbségi magyarság életképességéhez komoly kételyeket lehet fűzni, - Makkai nem volt buta, higgyék el, hogy azt mondta nem látja alapját a kisebbségi magyarság önálló életképességének, ez a probléma sem pro sem kontra megoldott. A meg kell maradni kategorikus imperativus nem megtartó erő, mint sokan tévesen hiszik.

Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy az autonómia kérdése csak politikai paripa, amit karrieristák megnyergelnek? Azok után, hogy úgy látom, hogy a nemzeti spontán szellemi lét nem nagyon létezik, azt kell mondanom, hogy igen. A jelen autonómiázása egy zagyva okoskodás, mely csak mentális szinten folyik, és a nemzeti lélek mély rétegeit nem érinti. Nekünk nem kisstílűen számító, először is saját vagyonában gondolkodó politikusokra van szükségünk, hanem karizmatikus vezérre. Az ilyen vezérnek a mitikus szimbóluma a zsidó József. Mielőtt hatalomra jutott volna József, egyiptomi hatalmi körökben, először megjárta ciszterna mélyét. Az igazi karizmatikus vezérnek, nem szakértőnek kell lennie, hanem egy olyannak, aki megjárta a lélek mélységeit, a tudattalan mélységeit, amit a ciszterna szimbolizál.

Az ilyen, önmaga mélységeivel szembesült vezető képes, aki már próféta, az képes a nemzet lelkét megszólítani, amire nem képesek az autonómiázó politikusok. Jung írja, hogy az képes párbeszédet folytatni másokkal, ki képes, a tudattalanjával való párbeszédre. Az ilyen karizmatikus vezér, aki képes párbeszédre önön lelkével, az képes megszólítani, a nemzet kollektív tudattalanját, mert azon múlik minden, hogy arra képes-e. Nevezzük prófétának a nemzet vezetőjét, neki abban áll a hivatása, hogy a nemzet kollektív tudattalanjához szóljon, felébressze a spontán élni akarást a lélek élő képeit. Az érdekes az, hogy az ilyen karizmatikus valaki kifejezetten egy intézményeken kívüli valaki, - tehát a megtartó erő még sem intézményes? Az autonómia törekvésnek az a gyengéje, hogy nincs mögötte karizmatikus vezér, aki képes aktiválni a nép szunnyadó lelkét, ennek még a püspök, Tőkés sem felel meg. Hát igen, nincs is, hogy megfeleljen mivel nem a spontán lélek embere, hanem a merev, lelkileg halott intézményé.

Nagy Attila Puli


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'