Színház az egész világ?

Írta:
2016. június 16. 16:20 (csütörtök) /

Bizony az, még hozzá nem is akármilyen. Tragikomédia a javából, amelynek mai dimenzióit a közismert szólás „atyja”, a világszínpad talán legnagyobb személyisége, a nagy „Will” sem álmodhatta meg. S mi bizony gyarló szereplők, olykor szánalomra méltó ripacsok vagyunk ezen a nagy játéktéren.

De erről majd inkább máskor…

Most arról, hogy feldobott egy hír. Terítékre került a város döntéshozói körében a színház felújítása. Állítólag szép summa is adódna a nagyon időszerű munkálathoz.

Örvendek, mert magánemberként is szívügyem Thália aradi hajléka. Nagyon régi emlékek fűznek hozzá. Talán elsős lehettem, amikor egy gyermekelőadáson az akkor még létező magyar társulat népszerű komikusa, Benkő György leszólt a nézőtérre: „Péter, ma megint nem etted meg a krumplilevest!” Nálam telitalálat volt.

Már akkor a színész tekintélye az én szememben az elérhetetlen magasságokba szökött. Pár évvel később a fiatal román társulat hősszerelmese, bizonyos Zaharie Volbea a mi udvarunkban tette a szépet egy fiatal segédszínésznőnek. Igen, akkoriban a színész társadalmi megbecsülése, tekintélye merőben más volt, mint napjainkban. Fölnéztünk rá. Csodáltuk. Mint ahogy a két világháború között, vagy még korábban, amikor nemzeti színház rangja volt Szendrey Mihály társulatának, a városi közélet jeles személyiségeinek számítottak a vezető színészek. De, az idősebbek tudják, a ’70-es években, akinek volt lehetősége és kedve ízlésesen és divatosan öltözködni, az Hanibal Teodorescu színművészt próbálta utánozni. Nemcsak viseletében, hanem viselkedésében is. A mindennapi életben halk szavú úriember nehéz időkben is egyfajta magatartásforma, túlélési technika modellje volt.

Szóval változó időkben is fontos volt a színház, mint ahogy napjainkban sincs másként. És városunk második színházi épülete fölött eljárt az idő. Bizony az „új” színház hajléka is több mint 140 éves, öregebb, mint bármelyik környező szomszédja. Utoljára pedig az ’50-es évek derekán, egy gyökeres korszerűsítést követő borzasztó tűzvész után „varrták fel a ráncait”. Ekkor helyezték át a Bohus-palota felőli oldalról a főbejáratot a mai helyére. A meglehetősen hosszúra nyúlt munkálat alatt a minorita teremben kamaraelőadásokat láthattunk.

Azóta eltelt közel 60 év.

Nagyon „fáradt”, megkopott már jó pár éve a színpad, a nézőtér. Ha egy-egy vendégtársulat vagy jeles városon kívüli művész lép fel, aligha lehet jó véleménye az aradiak kultúraszeretetéről. A felújítás kényszere mára napiparanccsá erősödött.

Reménykedem, hogy a választások utáni új összetételben összeülő városi tanács támogatni fogja a színház ügyét. Ez lesz az első erőpróbája. Aztán jöhet a többi, megoldásuk szintén nem hétköznapi feladat: az átmeneti időszakban hol tartanak majd előadást? A Kultúrpalota felújítása is még jó ideig elhúzódik és a zenészek, rajongók szerint, a tisztek házának termében a muzsikálás örömét alaposan tompítják az egészen más célzattal épített helyiség adottságai.

Nyilván, nem lesz, nem lehet ez másként a román és a nagyobb játékteret kívánó kamaraszínházi magyar előadások ideiglenes otthonául kijelölendő épületben sem.

És ha már külső, belső felújítás, akkor helyiséget kell találni az épületben a Sîrbuți-féle színház- és filmtörténeti gyűjteménynek is, amelyet ostoba módon szüntettek meg, és cincáltak szét a ’70-es években. Hasonló múzeumi részlegre mesze földön nincsen példa.

Erre mondják azt, hogy „alaposan feladott lecke”.

De ne fussunk az események elébe!

A zseniális Shakespeare már közel 600 évvel ezelőtt értésünkre adta: a világ nagy színpadán mi, emberek tehetséges vagy dilettáns színészek vagyunk.

Hát nem volt igaza?

 

Hozzászólások