Csütörtök, 2018. július 19., 12.51

Szülőföldjén nyugszik az utolsó király

Temetni, azt tudunk. Életében megbecsülni a jeles embert még talán tanulni kellene.

Szombaton este Curtea de Argeşen – a román királyi család temetkezési helyén – örök nyugalomra helyezték a 96 évesen elhunyt I. Mihályt, akit majdnem napra kereken 70 esztendeje, 1947. december 30-án mondatott le a kommmunista hatalom, négy nap múlva, 1848. január 3-án pedig már el is indították az őt száműzetésbe szállító, nagyapja által építtetett  udvari vonatot. Ugyanez a szerelvény (egy speciális, a koporsó befogadására alkalmas, erre berendezett vagonnal kiegészítve –  vajon honnan vették ilyen hirtelen?) vitte szombaton késő délután végső nyughelyére, ahol tavaly elhunyt felesége, nagyapja, a dinasztiaalapító dédapja mellett pihen majd egy hányatott, szerencsésnek aligha mondható élet után.

Hatévesen már király volt (nem sokáig ugyan), 26 évesen pedig trónjafosztott földönfutó.

Ehhez képest most, 2017 decemberében olyan külsőségek között, olyan pompával temették el hazájában, amelynél nagyobbat valószínűleg tényleges uralkodóként se kaphatott volna.

A háromnapos nemzeti gyász alatt mint még soha, annyit néztem az egyfolytában királyról, királyságról beszélő tévéadókat, s már a második napon arra gondoltam: ilyen még nem volt, belátható ideig bizonyára (de inkább soha) nem is lesz Romániában.

Nem lesz, mert nincs kinek ilyen temetést rendezni.

A mai vezető politikusok, meg a közelmúltbeliek (beleértve az államfőket)  koporsójánál aligha állnak majd tízezrek éjjelente órákig ahhoz, hogy utolsó búcsút vegyenek tőle. Az utak mentén lassan elvonuló gyászmenethez (az elhunytat ugyancsak hordozták ide-oda), vajon kihez mennének legalább tízezrek (vagy ki tudja, hányak), hogy tapssal (első látásra elég furcsa módon) nyilvánítsanak szeretetet, fehér virágaikat a menet elé, vagy a halottaskocsira szórva?

A románok és Románia (hivatalosságai) hirtelen rádöbbentek, hogy nicsak, nekünk (volt) királyunk is van. És ha elhunyt (íly módon a restauráció szóba se jöhet), tekintettel a temetésen résztvevő koronás főkre is, hát mutassuk meg.

Megmutattuk.

Itt volt I. Mihály temetésén mintegy negyven mai, de többségében valamikori uralkodó, illetve uralkodóházbeli felség és fenség. Néhányat akár a tévében egykoron látott képekből is felismerhetett a néző – János Károly volt spanyol királyt, például: ő volt az, aki egy hazájabeli állampuccs-kísérlet során igazi férfiként viselkedett, kivíva a világ tiszteletét. És láttuk Charles walesi herceget, a brit, a világ alighanem legértékesebb koronájának várományosát, aki mondhatni „a mi emberünk”, hisz gyakran jár Romániába, főleg Erdélybe (kisebb birtokai is vannak ott – egyik szépanyja erdélyi magyar grófnő volt), édesanyja, a lemondásra készülő II. Erzsébet pedig az elhunyt Mihály harmadunokatestvére. Itt volt a svéd király és királyné, a luxemburgi nagyherceg, egy belga és egy jordán nagyhercegnő, meg sokan mások.

Az európai királyi családok sarjai, mint köztudott, egymás közt majd mindenkivel rokonok valamilyen szinten. Jelenlétük egy ilyan alkalomkor megtisztelő, de mondhatni családi kötelezettség is.

Amin magam némiképp csodálkoztam (s mint kiderült, mások is): teljességgel hiányoztak a sok minisztert, miniszterelnököt, pártelnököt stb. adó nagy román arisztokrata családok a királyság korából – pedig vannak élő sarjaik, mint ahogy a bolgár, görög, szerb stb., immár csak névleg létező, de magukat képviseltetett dinasztiáknak. Nem futotta a megjelenésre, meg se hívták őket? Vagy el se akartak jönni?

Amúgy a királyi temetésen látszott a modern idők szele. Az egyik utolsó útján ugyan ágyútalpra helyezték a királyi zászlóval letakart koporsót, de azt lovak helyett páncélozott katonai jármű vontatta, elvégre a király az autók és repülők, nem a lovak megszállottja volt. Romániában állítólag 52 év után először volt ágyútalp – ha jól saccolom, az utolsó előtti kommunista vezért érhette ilyen megtisztetés, az utolsó diktátor temetését pedig, noha mennyivel nagyobb vezér volt az előzőnél, titokban bonyolították le. De azért egy mozzanatban a ló is feltűnt: a băneasai „királyi állomásra” menet egy ideig 8-8 díszruhás lovas csendőr kísérte a halottas kocsit. A királyi szerelvényt se egy korabeli gőzmasina, hanem egy nemzeti színekre festett dízelmozdony vontatta.

Szóval: változnak az idők.

Már ahol. A román parlamentben, például, kevésbé: a halott felséget sirató, érdemeit fölöttébb magasztaló hangzatos beszédeket követően a képviselők és szenátorok az ülés folytatásaként majdnem ölre menve veszekedtek. Hiába, a királyság bukása után hetven esztendővel demokrácia van. Román színvonalon, hazai módra.

És mi lenne az elhunyt király szellemi öröksége? – kérdezték lépten-nyomon a három nap számtalan tudós- és többnyire királypárti meghívottjától a riporterek.

Egyenesség, őszinteség, becsületesség, a nép és a haza mindenek fölötti szeretete és szolgálata – válaszolták a legtöbben.

Lehet, hogy a mai románok ezeket a vonásokat várnák el mai politikusaiktól?

Nem nehéz lecke. De megtanulni se könnyű.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'