JelenHaz
Szerda, 2019. május 22., 21.52

Tragikus sorsú zsenik

 
 
2019. március 07., 12.47
Csütörtök

 

Müller Péter, az ismert író, dramaturg még 1983-ban írta meg Szomorú vasárnap című színdarabját, amit még abban az évben a Vidám Színpad mutatott be. 2016 márciusában a Madách tűzte műsorára, idén ismételten műsorra került. A történet Seress Rezső, a szerencsétlen sorsú zeneszerző életét mutatja be, elég bravúros formában. A darab nem hagyományos musical, bár végig a zene dominál, inkább zenés misztikus játék, hiszen a cselekmény már a halálon túl játszódik, az egész egy visszaemlékezés. Ottó Klemperer, a világhírű karmester mondotta róla (állítólag), hogy nem muzsikus – csak zseni –, aki nem tudott zongorázni, nem volt hangja, nem ismerte a kottát, és akinek a dalait mégis egy egész ország, sőt egyik dalát az egész világ énekelte – rendkívüli egyéniség volt. A darab háromszemélyes, Seresst a nagyszerű Rudolf Péter alakítja, és ami a történetben pikánsan bájos, hogy Seress feleségét, Helénkét, a művész életpárja, a sokoldalú Nagy-Kálózy Eszter személyesíti meg. A harmadik szereplő, a tehetséges Nagy Sándor, aki több figurát is alakít, többek között a Kispipa vendéglő pincérét, Janit. Seress sorsa tragikus, 1968-ban, 78 évesen öngyilkos lett.

Az előadás után szomorúan elgondolkoztam és egymásután jutottak eszembe nemzetünk tragikus sorsú zseniális egyéniségei. Biztosan másutt is, mindenütt a világon, vannak és lesznek kiváló emberek, akiknek a sors nem osztogatta a szerencsét, de valahogy gyanítom, hogy nálunk túlzottan sok a félreismert, vagy, ami még rosszabb, a tragikusan végző zseni.

Visszaugrok a reformkorba és a forradalmi, szabadságharcos időkbe. A kor két nagy, ténylegesen zseniális személyisége, Széchenyi és Kossuth. Mindkettő életútja kalandos, göröngyös és tragikus. Széchenyi még életében megkapta a legnagyobb magyar, csodálatos díszítő jelzőt (epitheton ornans), de sok haszna ebből nem származott. A zseniális magyar arisztokrata, politikus, másképp látta a nemzeti kibontakozás, felemelkedés útját, mint nagy ellenfele Kossuth, és –talán – ez okozta végzetét. Soha nem tudjuk meg az igazságot, öngyilkos lett, vagy Bécs keze siettette halálát? Kossuth külföldre menekült, hosszú életet adott neki a sors, de ez telve volt önmarcangolással, gyötrelmes tervezgetésekkel, és végül a beletörődés keserű valóságával, hogy nagy tervei csak részben sikerültek. A két politikus mellett, talán a világ egyik legnagyobb költőzsenijének a sorsa, amire, még ennyi idő után is csak szomorú megdöbbenéssel emlékezünk. Petőfi csak 26 évet élt, de egy olyan életművet hagyott hátra, amire talán több tucatnyi költő sem volna képes. Közel ezer verset írt kb. 10 év alatt, ebből legalább nyolcszáz biztosan megmaradt. A kérdés; miért kellett a költőnek „katonásdit” játszania, és a segesvári csatában sétálgatnia az orosz szuronyok között? Talán, hogy bizonyítsa az  „Egy gondolat bánt engemet” igazát.

A XX. század Európa népeinek legvéresebb, legtragikusabb százada lett. A sors, én inkább a „Nagy Gonosz”-nak nevezném, nem válogatott kisember és zseni között, aki útjába állt, elpusztította. Nem is lehet sorolni, nem lehet számba venni, hány kiváló személyiség pusztult el a hat évig tartó szörnyű háborúban, részben a harcmezőkön, vagy lágerek százaiban, vagy otthon a „tisztogatások”, a bosszúállás és „felelősségre vonások” következtében. Az emberirtás a modern, magas technikájú, történelmünk folyamán a legmagasabb fejlettségi szintet elérő XX. században, világjelenség lett, mintha egy olyan paranoid személet terjedt volna el, mely a határtalan önzésre, egoizmusra, és a minden „mástól” való félelemre alapozódna. A század nálunk, magyaroknál is zavaros, kegyetlen és véres volt. Egyik politikai rendszer követte a másikat, egyik sem volt sokkal jobb, mint a másik. A rövid ideig tartó Tanácsköztársaság után ezrek menekültek el az országból, aztán jött a „fehérterror”, egy aránylag stabil Horthy-korszak, végül a náci Németország csatlósaként egy szélsőjobb, nacionalista, revizionista irányváltás. Mindig voltak személyek – köztük sok zseni –, akik nem érezték biztonságban magukat hazájukban. A sokat emlegetett „marslakók”, akiknek egy része az Egyesült Államokba emigrált, tudósok egy csoportja, kényszerből hagyták el Európát, a nácik elől menekülve. Soha nem tudjuk meg, hogy vajon Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és a többiek, ha itthon maradnak, mi lett volna a sorsuk. Nekik szerencséjük volt, de sokan itthon maradtak, és bűnük csak annyi volt, hogy „másvallásúaknak” születtek. Seresst is elvitték munkaszolgálatra, de szerencséje volt, megúszta, végül – már elég idősen –, saját maga döntött sorsáról. Rejtő Jenő (szül. Reich), akit ma már az „igazi” irodalom is befogadott, már nem volt ilyen szerencsés, ő is munkaszolgálatra került, és 1943 januárjában egyszerűen halálra fagyott. Élt 38 évet. A magyar irodalom egyik legnagyobb zsenije, Szerb Antal, bár piarista gimnáziumot végzett és jó katolikus nevelést kapott, az ősöket nem tudta letagadni. Sorsa hasonló, mint a „ponyvaíró” Rejtőjé, pedig neve már a harmincas években egy fogalom volt irodalmi körökben. Író, irodalomtörténész, műfordító, akit 1944-ben Ausztria felé hajtottak, de gyenge volt, nem nagyon bírta az iramot, Balf környékén nyilas suhancok verték állítólag halálra. 43 éves volt. Radnóti Miklós, a magyar költészet egyik legnagyobbja. 1944 novemberében lett áldozata a világtörténelem legszégyenteljesebb emberpusztításának. Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. /  Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. Ezeket a sorait a zsebében találták. Tudta, hogy így fog meghalni, és még volt lelki ereje, hogy papírra vesse.

Szörnyű ezekre a dolgokra visszagondolni, pedig csak egy-két „eset” jutott eszembe, a névsor nagyon, nagyon hosszú. 1956-ban, már egy másik piszkos, alávaló rendszer akaszttatta magyar fiatalok százait. Vajon hány – soha fele nem fedezett – zseni volt közöttük?  

Vigyázzunk egymásra, végre vigyázzunk, mert kevesen vagyunk, és a magyar egy értékes nép. Vigyázzunk, hogy a „kis és nagy zsenik” jól érezzék magukat szülőföldjükön, ne kelljen hazájukat elhagyniuk. Ami ma van Magyarországon, ismét zavaros, s nem kedvez fiataljaink jövőjének. A politikai vitákat civilizáltan, nem gyűlölettel kellene lefolytatni. Mindegy, hogy kinek van igaza, a lényeg az, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, ez a legfontosabb, ezt soha ne felejtsük el!

Hollai Hehs Ottó, Németország


 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'