Türelempróba

Írta:
2015. december 27. 17:12 (vasárnap) /

A várakozások idejét éljük. Az advent heteiben a Jézuska-várásra összpontosult a figyelem, a karácsony a Megváltó születésének méltó megünneplésére, az esztendőváltás pedig az új köszöntésére, és ez az örök várakozás maga a remény. Hogy holnap is megvirrad, és nem lesz rosszabb, mint eddig volt.

Aki decemberben született, úgy érezheti, hogy később öregszik, fölötte lassabban telik az idő, jövő decemberig van még tizenkét hónap, és köztudott, hogy csakis a betöltött évek száma a mérvadó.

Hazabeszélek? Igen. Megtehetem, mert örömmel és hálával tölt el, hogy barátok, kollégák számon tartják a koromat. Ki élőszóban, ki írásban. S akinek úgy tűnne, hogy e néhány sort az öntömjénezés íratja velem, téved. Sokkal hétköznapibb, sokkal prózaibb az ok. Mert nem szerethet mindenki mindenkit. A hazai posta a példa rá. Engem ugyanis kimondottan mellőz. Helyesebben mondva hallgatólagosan teszi, de megteszi. Íme a példa: a magyar nyugdíjas klub elnöke által postázott születésnapi jókívánságokat húsz nap késéssel kaptam kézhez. Három hétre volt szükség ahhoz, hogy a belvárosi postáról a 12-es postafiókig eljusson és kézhez kapjam. (Gyalogosan húsz perc alatt teszem meg ezt a távot.)

Egykori újságíró kollégáim és barátaim, a Józsa család névnapi köszöntőként postázta számomra azt az értékes kötetet, amely nagy visszhangra talált az anyaországi olvasók körében, ámde sokáig nem ért el hozzám. November derekától december végéig utazott a magyar fővárosból Temesvárig. Arról, hogy hol időzött, nem árulkodik. Az a németországi boríték azonban, mely öt eurót is hozott az üdvözlőlap társaságában, végérvényesen eltévedt valahol. Pedig a szerény címletű küldeményt virágcsokorra szánta a férjem fejfájára régi jó barátja. Aki elirigyelte, bizonyára nem tudta, hogy egy holtat lopott meg. Más alkalommal csak egy résnyi pengevágás a boríték szélén jelezte, hogy avatatlan kezekbe került. Bizonyítani a rossz szándékot lehetetlen, vádaskodni pedig bűn.

A névtelen elkövetők azonban egy állami intézményt képviselnek, annak rossz hírét keltik, lejáratásában vétkesek, ami már nem személyes ügynek, hanem közügynek minősül.

A mai, civilizált korban ehhez kellene igazodni, és nem a múltbeli lehallgatós, letapogatós módszerekhez folyamodni. Legkevésbé a háborús viszonyokhoz, amikor szívfájdítóan énekelték a régiek, hogy „Muszka földön lassan jár a posta...” Anyai nagyanyám ezt személyesen is megtapasztalta, hisz hat éven át várta a levelet Szibériából, ahol a magyar hadifoglyok csákányozták a jeget, havat a murmanszki vasútvonalnak. Ha neki, a kisgyermekes ifjú asszonynak volt türelme hat éven keresztül várni a postát, volt reménye a viszontlátásban, nekem hogyne lenne kivárni a keresztkomámék születésnapi szeretetcsomagját, amit időben elindítottak, és nem az Óperenciás-tengeren túlról, sokkal közelebbről, a nürnbergi mesterdalnokok városából, de karácsony is elmúlt, mégsem érkezett meg.

Hát ilyen szárnyaszegett, dicstelen utódokkal dicsekedhet a mítoszbeli szárnyas hírvivő...

Béketűrő típus lévén azonban nem berzenkedem, várok. Időm van. Talán...

Hozzászólások