Ujj János
Az elmúlt hónapokban jó néhány faluünnepségre kaptam meghívást. Nehezen tudnék sorrendet felállítani közöttük, nem sok kivetnivalót találtam a szervezésben. Mindenütt nagyon jó volt a hangulat. 
Közeledik a tanév kezdete, s mint minden évben, most is megkezdődik a porhintés. Ugyanis az Egészségügyi Minisztérium, a megyei közegészségügyi szervek ismét megállapítják, s közlik a médiával, hogy a tanintézetek igen magas hányadának nincs meg az egészségügyi engedélye.
Bevallom: kezdem sajnálni nemzetünk azon neves személyiségeit, akik nem szülőföldjükön haltak meg. Közülük csak a legnagyobbaknak adatott meg (talán) egy emlékszoba vagy reájuk emlékeztető néhány kiállított tárgy valamelyik budapesti múzeumban.
Szinte nyomtalanul múlt el egy emléknap. Majdnem úgy átsiklottunk a világosi fegyverletétel napja felett, mint egy közönséges hétköznapon. Pedig akadt figyelmeztető!
Mesélik, hogy hajdan az Országházban élesen szembenálló, vitázó, egymást megszóló urak utána békésen kvaterkáztak a klubban, kávéházban. Mondják, hogy parlamenti vita a legritkábban folytatódott az elit hely kártyaszobájában – ezt úgy leválasztották a politikai csetepatéikról, mint a sóst az édestől, a megvásárolható nőt a még drágábbtól.
Amikor a 90-es években kezdték visszaadni a több mint három évtizeddel azelőtt a közösbe erőszakkal bekényszerített gazdáknak, vagy esetenként az ő örököseiknek a földeket, illetve annak csak egy részét, akadt ismeretségi körömben olyan személy, aki hetven évesen kezdett újra gazdálkodni.
Kedves barátom, Kovách Géza mondogatta gyakran, hogy csak akkor tudja meg az ember, mennyi kacatot gyűjt össze az évek folyamán, amikor elköltözik. Néhai szép emlékű anyósom kiegészítené: meg amikor festik a lakását. Mert a festőnek helyet kell biztosítani, a bútorokat át kell csoportosítani. A bennük, rajtuk, alattuk összegyűjtött tárgyakkal együtt.
Biztos vagyok benne, nem csak számomra gyanús az a mód, ahogyan a szekusügynökökről, besúgókról szóló információk időnként felröppennek a médiában.
A tizenkét évesek országos bajnoksága folyik a Maros-parti pályákon. Sportolópalánták ütögetik a sárga labdát irigylésre méltó hozzáértéssel.
Befejeződtek az idei érettségi vizsgák. Olvasom a számokba sűrített eredményeket, hogy milyen jól szerepeltek az idei végzősök. Szerte az országban! Nem kételkedek a vizsgáztatók objektivitásában, de valahogy nem tudok kibékülni valamivel.
Nem mondhatom, hogy tökéletesen, de Szekernyés János és Vicze Károly helytörténeti közléseinek, könyveinek, ismertetőinek köszönhetően némileg sikerült megismernem a szomszéd vármegye magyar vonatkozású műemlékeit.
Kapom az interneten a szebbnél szebb tájakat, az emberiség építészeti örökségét vagy a felbecsülhetetlen értékű műkincseket birtokló múzeumokat, emlékházakat bemutató klipeket. Láttukra magam, a megrögzött lokálpatrióta, elbizonytalanodom.
Nem titkolom: az elmúlt hét egyik estéjén kinyílt a nemlétező bicska a zsebemben.
Nem vagyok politikai kommentátor, de azért néhány gondolatot csak hozzáfűznék a vasárnapi európai parlamenti választásokhoz. Nem a hazai vagy anyaországi pártok, jelöltek által elért eredményt értelmezném, megtették, megteszik azt a nálam hozzáértőbbek.
