Hétfõ, 2018. július 23., 16.23

Pincérek

Nem vagyunk étteremjárók. Fiatal korunkban anyagi okokból nem engedhettük meg a gyakori éttermi kiruccanásokat, mostanság is csak „szakácsnő-” (értsd: háziasszony-) kímélő családi összeröffenéseket tartunk nyilvános helyen.

Tudom, elmúltak azok az idők, amikor a kávéházakban reggeltől estig voltak vendégek, amikor ott egy tejeskávé és kifli, egy zónapörkölt, egy fröccs mellett órákig lehetett a napi sajtót böngészni, csevegni a barátokkal, ismerősökkel. Az újságírók közül néhányan rendszeresen ott szerezték be a híreket, nekik az volt a „távirati irodájuk”. A személyzetnek reggeltől estig volt munkája. (Egyik barátom mondja: akadt olyan nap, amikor pincér édesapja harminc kilométert gyalogolt a konyhától az asztalokig és vissza. Pihenés nélkül!) Egy elegánsabb étteremben volt ruhatáros, ételes és italos pincér, volt pikoló, volt „óber”. Egy időben meg teremfelelős.

A minap egy ebédre ültünk be egy vendéglőbe. A két teremben és a teraszon mindössze ketten szolgáltak fel. Az étlapok hamar elénk kerültek, de aztán jó negyed órán keresztül senki sem fordította felénk a „szekere rúdját”. (Petőfi után szabadon.) Meg is jegyeztem a nagy sokára előkerült pincérnek, hogy azt hittük, önkiszolgálóba tévedtünk. Nem nyújtom, de hozzáteszem: a rendelést követően vártunk az ételre, vártunk az italra. Nem keveset. A konyhaszemélyzet, meg a pincérek nehezen birkóztak meg a félháznyinak sem mondható vendéggel.

Valószínűleg egy hétköznap ennek a vendégszámnak a fele sem téved be, így nem lenne indokolt a létszámnövelés. De egy magára valamit adó vendéglő behívhatna egy ünnepnap délre, délutánra egy (nyugdíjas) kisegítőt. Ha nem másért, csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét – mondták valamikor eleink. (Ne beszéljék ki a helyet a csigalassúságú kiszolgálásért!)

Úgy tűnik, manapság már a jó hírnév nem számít. 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'