Fölszálott a páva

http://hunor.rmdsz.ro/
Szerda, 2019. október 23., 19.26

Utószó
az aradi magyar sajtó 150. évfordulójának megünnepléséhez

 
 
2011. augusztus 16., 17.39
Kedd

Amikor a Jelenházban megrendezett ünnepség helyszínére léptem a két kedves házigazda Böszörményi Zoltán és Bege Magdolna főszerkesztő kíséretében, szorongás és elfogódottság lett úrra rajtam. Pedig mennyi gondolat, mennyi emlék kavargott bennem, minden, amiről beszélni szerettem volna. De, amikor kezembe került a mikrofon, bátorságom cserben hagyott, csak hebegtem néhány szót és hamar leültem, mielőtt elsírtam volna magamat. Nem való vagyok én már a nyilvános szereplésre.

Elődeink 150 évi küzdelmébe beleszámítottam azt a 44 esztendőt, amelyben a Jövő és a Vörös Lobogó szerkesztői is az e vidéki magyarságot szolgálták.

A Vörös Lobogó 39 éven át megyei, majd rajoni és ismét megyei, napi, de rövid ideig heti sajtóorgánumként jelent meg. A szerkesztőségben az évek során odaadó, jólképzett munkaközösség kovácsolódott össze. S bár abban az időben minden a politikai akaraton múlott, s nem csak a helyi vagy a központi főnököktől kellett tartani, de a cenzúrától, no meg az ilyen-olyan rosszindulatú feljelentőktől is – bátran becsempésztük azokat az írásokat is, amelyek vonzóvá, olvasmányossá tették a lapot. Hallgatólagosan az volt a jelszavunk, hogy mindent az olvasóért és a lapért, bár ez utóbbit nem egyszer fenyegette a megszüntetés lehetősége vagy egyik-másik kiváló munkatárs eltávolításának a kérdése. Ez, sajnos, három esetben sikerült is, mert hiábavalónak bizonyult minden ellenállás. A küzdelem, a megfeszített munka ellenére, életem örömteli időszakát jelentette az a 24 esztendő, melyet főszerkesztőként éltem át a Vörös Lobogónál. Köszönöm a sorsnak és nektek, kedves volt munkatársaim – sajnos sokan már nincsenek közöttünk. Nekik már csak gondolatban róhatom le hálámat odaadó munkájukért.

Miután 1989-ben, december végén a megkopott Vörös Lobogó helyébe a népakarat a Jelenre szavazott, mint jogutódra, új és nehéz feladatok kerültek előtérbe, új kihívásoknak kellett megfelelnie a szerkesztőségnek, az újságíróknak. Ma már a Nyugati Jelen egy egész régióban terjeszti anyanyelvünkön a friss híreket, s ha nem is túl gyakran a közkedvelt riportokat is. És ez nem minden. Az Irodalmi Jelen, mint havi melléklet, tájékoztatja olvasóit nemcsak régiónkban, de a határokon túlra szakadt magyarokat is a hazai – és a világirodalmi újdonságokról, ízelítőt közölve a megjelent legjobb alkotásokról, a kultúra és a művészet életéből.

Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül, ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: „Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…” De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel. S a szép emléklapot, amellyel a szerkesztőség vezetősége engem is megtisztelt, őrizni fogom, és egyszer majd átadom hat dédunokám közül az egyetlen kislánynak, Alexának, akinek szeretete és bájos mosolya mindig elbűvöl.

Péterfi Rozália


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'