Kedd, 2017. november 21., 23.30
Emberközelben

A főnővér

Aradhoz köt a gyermekkor, Temesvárhoz a munka
Aradhoz köt a gyermekkor, Temesvárhoz a munka
Első emelet, jobbra, második ajtó. Jóindulattal sem nevezhető tág irodának, sőt, csak néhány bútordarab fér el benne, az íróasztalon azonban ott a számítógép. Nélkülözhetetlen munkaeszköze ez ma már egy olyan egészségügyi dolgozónak, aki beosztásánál fogva a kórház sebészeti osztályának a pulzusán tartja a kezét. 


Hófehér köpenyén kitűző, rajta a neve: Zarándi Bella. Dallamos hangzású név, illik a viselőjéhez. A kérdésre, hogy melyik anyakönyvi hivatalban jegyeztették be egykor a boldog szülők, mosolygós a válasz: az aradi anyakönyvi hivatalban, méghozzá két kislány – Bella és Erzsébet – nevére állíttatták ki a születési bizonyítványt, mert nem egyedül érkezett, hanem ikertestvérkével. A Maros-parti városhoz kötődik a gyermekkor, Temesvárhoz a tanulóévek, majd a munka. 

– Fiatal leányként hogyhogy éppen az egészségügy volt az álma? – tolakszik elő a kérdés.

– Az álmom?... – csillan a beszédes barna szempár. – Az bizony egészen más volt. A színház. A színészi pálya vonzott, ami talán nem véletlen, hisz humán osztályba jártam. Csakhogy édesapám egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Bankszakember lévén, sokkal reálisabban ítélte meg a pályaválasztást. Nem szülői kényszerrel vett rá, hogy elálljak a tervemtől, hanem észérvekkel. És akkor saját akaratomból választottam az egészségügyet. Pedig nem volt senki a családban, aki a gyógyítás területén dolgozott, és egyengette volna az utamat. Úgy éreztem, a legtöbbet itt tudnék nyújtani, megfelelni egy nemes hivatás elvárásainak. Posztliceális tanulmányaim során egy percig sem éreztem, hogy pályatévesztett lennék. Nem idegenkedtem a kórtermek világától, nem viszolyogtam a vér látványától, öt évig nővérként dolgoztam a Temesvári Megyei Kórház sebészeti osztályán. Majd amikor nyolcvanötben létrehozták a plasztikai sebészeti osztályt, oda kerültem. Ahogy mondani szokás, ott átestem a „tűzkeresztségen”. Láttam munkabalesetek sérültjeit, égési sebeket, bányaszerencsétlenség folytán megégett embereket, köztük fiatal fiúkat, közvetlen közelről megtapasztaltam a szenvedést... A Megyei Kórházból jöttem át a jelenlegi munkahelyemre, a vasutaskórházba (CF Timişoara klinikai kórház), és huszonhárom éve már itt dolgozom. De az esztendők során álltam én az úgynevezett barrikád másik oldalán is, a szüleim betegágyánál, láttam az elmúlásukat, amit kettős minőségemben éltem meg: ápolóként és gyermekként. Vannak élethelyzetek, amihez nem lehet hozzászokni, mert a fehér köpeny alatt is szív dobog. 

– Közben a tudásvágy is munkál... Szucsik sebészprofesszor úr elismerően mondta az imént, hogy Bella főnővér jelenleg is tanul. Hogy adta rá a fejét?

– Egészségügyi középkáderként számos olyan kérdéssel találkoztam, amiről többet szerettem volna tudni, ezért iratkoztam be a főiskolára, hogy lépést tudjak tartani az idővel, a korral. És noha felszereltség szempontjából még sok a pótolnivaló, de korántsem rekedtünk meg ott, ahol voltunk. Szakmai téren sok az újdonság, szükség van a megfelelő tájékozottságra, ismeretekre. A munka mellett nem volt könnyű tanulni, sokáig égettem a villanyt esténként könyvvel a kezemben, de lediplomáztam, megvolt az elégtételem. És ez továbblépésre ösztönzött. Jelenleg a mesterfokozatot végzem, nem hagyom „kihűlni” az eddig megszerzett tudást. Mondtam a kislányomnak is: ezzel a lépéssel tartozom önmagamnak, és ő megért, hisz ő is tanul. 

– Követi a pályán az édesanyját?

Bella főnővér tagadólag int a fejével. – Nem, őt a rajzolás ejtette rabul, a művészetek iránt érez vonzalmat, és én nem szegem szárnyát, tiszteletben tartom az óhaját, ha ő így álmodta meg a jövőjét, ám legyen. 

– Talán kárpótlás ez a sorstól?

Sejtelmes mosoly suhan át az édesanya arcán. – Ki tudja?... Lehetséges. Önmagának tanul, saját boldogulásáért. A diploma az írott elismerés azonban, még nem minden. Szerintem emberközelség tölti meg tartalommal a munkát. Én sem kívánok gép módjára dolgozni, csak hivatalos ügyintézéssel foglalkozni, három kórterem betegeivel is törődöm. A testileg elgyötört embereknek a lelke is támaszra szorul, bátorítani kell őket, táplálni bennük a reményt. 

– Az utóbbi időben sokan „csábulnak” külföldre a hazai egészségügyből. Zarándi Bella főnővér nem kacérkodik ezzel a gondolattal?

– Nem tagadom, megfordult a fejemben, hisz tőlünk nyugatra a javadalmazás messze felülmúlja a miénket, de letettem róla. Itt a huszonkét éves leányom, ide köt minden, amit a pályámon elértem. Itthon maradok. 

Az irodája nem magánterület, minduntalan kopogtatnak az ajtaján, tanácsot, eligazítást, aláírást kérnek az emberek. És Bella főnővér készséges, segítőkész, az ő szótárából hiányzik az a szó, hogy „majd”. Ő mondta: a fehér köpeny alatt is szív dobog.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu