Péntek, 2017. december 15., 19.52
Valóra vált álom

Boldogság a kárpitosműhelyben

A húszéves osztálytalálkozókon sikerekről, kudarcokról egyaránt hallani. De vannak történetek, amelyek nyomot hagynak a lelkekben. 

Szabó Ildikó a húszéves visszatekintés alkalmával kijelentette, hogy álma teljesült, és nagyon boldog. Történetében nincsenek extrák, csak szeretet, munka és kitartás. És ez elég a boldogsághoz!

– 18 évvel ezelőtt házasodtunk össze. Hat évre rá megszületett a kislányunk, Henrietta. Anyagilag nagyon nehezen voltunk. A férjem, Józsi egy állami vállalatnál dolgozott, ahol leépítés történt, és ő munka nélkül maradt. Mivel kárpitosmesterséget tanult, megpróbált a szakmájában elhelyezkedni. De csak a lakhelyünktől 10 kilométerre kapott állást, ingázni kellett naponta, a fizetése kicsi volt. Mikor a kislányunk megszületett, én is kimaradtam a munkából és annyira pénz nélkül voltunk, hogy éreztük, tennünk kell valamit. Az álmunk egy saját kárpitosműhely volt.  10 évvel ezelőtt sikerült elindítanunk a vállalkozást. Nagyon nehéz volt. Segítség, ismeretség és pénz nélkül vágtunk neki. Sokat nélkülöztünk, de úgy érzem megérte.

– Soha nem vetődött fel bennetek, hogy máshol kéne keresni a boldogulást?

– Nem, soha. Én úgy érzem, hogy ha itt születtünk, akkor itt kell megállnunk a helyünket. Emellett nagyon ragaszkodunk a családjainkhoz, szüleinkhez. Úgy érzem, hogy a nehézségre nem az a megoldás, hogy pakolunk és megyünk. Bíztunk abban, hogy komoly munkával sikerül talpra állnunk. És úgy is lett.

– Említetted, hogy a férjednek ez a tanult mestersége. Te hogyan tudtál bekapcsolódni a vállalkozásba?

– Az elején nagyon nehéz volt. Én abszolút semmihez sem értettem, ami a műhelyben történt. Azelőtt élelmiszerboltban és cukrászdában voltam eladó. De amikor elindítottuk a céget, épp gyermeknevelésin voltam. A szüleim még dolgoztak, de délutánonként átjött édesanyám vigyázni a kislányra és olyankor leszaladtam a műhelybe és próbáltam ellesni a férjemtől a mesterséget. Nagyon szigorú tanítónak bizonyult. Azt csak én tudom, hogy hányszor bontottam le a kész munkát, amit megcsináltam, mert nem volt vele megelégedve. Sírtam. De lebontottam és újracsináltam.

– Ennek meg is volt az eredménye. A cégetek szépen fejlődött. Most hányan dolgoztok a műhelyben?

– Most is ketten dolgozunk a műhelyben a férjemmel és van még egy munkatársunk. Én úgy érzem, hogy rengeteget fejlődtem. Most már bátran lebontok bármit és újrakárpitozom. Közben partnerségre léptünk egy olasz céggel, amely gyönyörű bútorokat készít. Küldik a fából legyártott szerkezetet, amit mi kárpitozunk. Ezeket a bútorokat itt az országban és külföldön forgalmazzák. Már kiállításon is voltak velük. És ez nagy elégtétel számomra.   

– Mennyire volt nehéz betörnötök a piacra? Itt a városban van-e egyáltalán igény a kárpitozásra?

– Igény van. És én azt tartom, hogy mindenkinek van helye, minden vállalkozónak. Aki komolyan dolgozik és szavatartó, az halad. A vállalkozásunk elején mondták, hogy jól fogna a reklám. És mi is gondoltunk erre. De hát nem volt miből. Most már tudom, hogy a legjobb reklám a jól elvégzett munka, aminek hamar híre megy. Nemrégiben keresett fel egy nagyon befolyásos kliens. Nem mozgunk azonos körökben. De ismerőseitől hallott rólunk. Úgy tudom, Déván még van két kárpitosműhely. De én nem konkurensként tekintek rájuk. Mindnyájan végezzük a magunk munkáját.

– Úgy fogalmaztál, hogy valóra vált az álmod. Mi volt ez pontosan?

– Tíz évvel ezelőtt, amikor beindítottuk a műhelyt, bérben voltunk. Aki kipróbálta tudja, hogy a bér az nehéz dolog. Mert hónap végén abból a nehezen összekuporgatott pénzből le kell pengetni egy jókora összeget. Az volt a vágyunk, hogy legyen saját műhelyünk. És ez sikerült. Tavaly felépítettük a házunkat és az alsó szinten berendeztük a műhelyt.

– Anyaként, feleségként, hogy élted meg ezt a vállalkozást?

– Jó együtt dolgozni a férjemmel. Anyaként nehezebb volt. Nagyon sokat szenvedtem, hogy a kislányomat mindig vinni kellett a nagymamákhoz. Négyévesen már délután is ottmaradt az óvodában, később az iskolában. Igazából semmi szabadidőnk nem volt és nincs. De próbáltam minden közös percet kihasználni. Igazából ezért mondhatom, hogy beteljesült az álmom, mert most, hogy a műhely a lakásunk alatt van, a kislányom délben hazajöhet az iskolából. Elvégzi a leckéjét, lejön, beszélgetünk. Vakációban néha pizsamában jelenik meg. Szól, hogy felébredt. Olyankor szakítunk egy pár percet a közös reggelire. Szívesen jön a műhelybe. Most már ő is segít, amit tud. És ilyenkor nagyon jó érzés tölt el. Igazán boldog vagyok!


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu