Szombat, 2017. december 16., 01.23
A resicabányai tanító

Ember a csigaházban

Lent a völgyben magas kémények, füst és korom, nem messze tőle pompázó természet. A kohók gyomrában izzott az acél, a Prolász-völgyben nyíltak az orgonák. 

A nagy múltú iparvárosban örökös zaj, lüktetés, a dombok magasában és hűs ölében végtelen nyugalom. A köves, poros utakon zötyögő autóbuszok naponta hozták-vitték a „salopétás” férfiakat, mert az acélipar igényelte a kétkezi munkásembert.

Ide érkezett az ötvenes évek elején Incze Ferenc, mert az akkori újságok a Székelyföldre is eljuttatták a hírt, mely szerint munkásokat toboroznak Resicabányára. Hogy miért kelt útra a Kárpátok öléből Incze Ferenc, a későbbiekben sem beszélt róla szívesen. Halk szavú, kissé zárkózott embernek ismertük, annyit mégis elmondott, hogy édesanyja halálakor úgy érezte, mindent elveszített. Az otthont is. Menekülésnek, lehetőségnek kínálkozott a resicabányai munkástoborzó...

Acélország befogadta, mint annyi mást, és munkát, szállást nyújtott neki. Embert próbáló, kemény világ volt az, de kenyeret adott.

Történt egyik nap, hogy megjelent egy plakát a falon: rajzversenyt hirdetett a nagy Sztálin születésnapja tiszteletére munkásfiatalok számára. Incze Ferencnek felcsillant a szeme, és munka végeztével bekopogtatott a jelentkezőket fogadó irodába. Ott bizalmatlanul méregették a félszegen álldogáló, kopott ruhás fiatalembert, és megkérdezték: „Tud maga egy egyenes vonalat húzni a rajzpapírra?” Nem esett jól a kétkedő fogadtatás, de bólintott: „Megkísérlem.”

A kitűzött napon jócskán összegyűltek a vállalkozó kedvű versenyzők, és letették eléjük a mintát: Sztálin mellszobrát. Lássanak munkához! – szólt a biztatás.

Eredményhirdetéskor aztán Incze Ferenc nevét olvasták fel elsőnek. Első díjjal jutalmazták az ismeretlenségből felbukkant fiatalembert, és megkérdezték, hol élt eddig, csigaházban? Ki is ő tulajdonképpen?

„Székelyföldi, tanítóképzőt végzett magyar tanító vagyok” – felelte.

Így fedezte fel őt Barra Endre, az akkori általános magyar iskola igazgatója, és attól kezdve nem az üzemóriás, hanem az iskolacsengő fogadta reggelente Incze Ferencet.

Elégtétellel teli boldog évek következtek. Az iskola lett a családja, tanító kollégái pedig a legjobb barátai. Kis növendékeinek ragaszkodása, a szülők részéről megnyilvánuló tisztelet bearanyozta mindennapjait. Ismert, megbecsült, szolgálatkész tagja lett a hatalmas üzem és más városi munkaközösségek sokaságának, az akkor oly nélkülözhetetlen jelszavakat, felhívásokat ő festette üvegre, kartonra, ő rajzolta az iskolai oktatást szolgáló szemléltető képeket, táblázatokat, a végzős osztályok tablóit, ő vezette a bizonytalankodó gyermekkezeket a füzetben és a rajzlapon. Magányos óráiban pedig otthon a rajztömbjének vallotta meg mindazt, ami szívének kedves. Ecsetje színt lehelt a rózsák szirmaiba, az ébredő tavaszi fákba, az általa készített fadobozkák virágaiba. Feleség, gyermek nélkül maradt, de nevén, becsületén sohasem esett folt.

Nem sokkal ezelőtt még írt, telefonált. Kissé pironkodva említette, hogy monográfiát készülnek írni a városban, és őt is szerepeltetni kívánják az arra érdemes emberek között... Beszámolt hogylétéről, hálásan mondogatta, hogy jólelkű gondozónőt rendelt mellé a sors, ami nagy szó a mai rideg világban. Csak a mozgását gátló lábfájást, a bezártságot, a beszélgetőtárs hiányát fájlalta. Emlékezete sokszor felvonultatta az egykori osztálynaplók növendékeit, marosvásárhelyi, kolozsvári, temesvári, nagyszentmiklósi, resicabányai egykori kollégák, tanítványok nevét mindig beleszőtte a mondandójába. Sohasem felejtette el, hogy milyen nagy örömet szerzett neki egykori földije és iskolatársa, Toró Tibor professzor látogatása, aki évekkel ezelőtt Resicabányán tartott előadást és híres, tudós ember létére is ajándékozott idejéből a számára.

Tanító volt a szó legnemesebb értelmében. És amikor gyermekhiány miatt elerőtlenedett a magyar iskola, katedrát kapott a román tannyelvű iskolában: rajzot oktatott, gyakorlati órákon a tanműhelyben nevelte tanítványait munkára, a szép megbecsülésére.

– Számunkra, resicai magyarok számára Incze tanító bácsi szimbólum volt és szimbólum marad. A becsületesség, a szerénység, a helytállás szimbóluma – monda róla Tóth János, a boksánybányai RMDSZ elnöke, és sorolja, kik búcsúztak tőle ezen a tavaszon a végső „kicsengetéskor”: Velcsov Margit tanárnő, az Orbán testvérek, Balázs és Jolán, Nagy Éva, Sárközi Magda, Letalik-Pozsár Vera, Marika, a gondozónője családjával és emlékeikben bizonyára mások is, hiszen láncszem volt Incze Ferenc a resicai magyarok körében.

Legyen e néhány sor tisztelgés az emléke előtt.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu