Kedd, 2018. október 16., 22.28

Gólyakeresőben

 
 
2009. május 13., 16.36
Szerda
Megjöttek, itt vannak ismét, nagy örömünkre. 


„Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!” Kórusban fújták a gyerekek, amikor megpillantották a magasban köröző régi lakókat, és nem is maradt pusztába kiáltott szó a kívánságuk. Abból az időből való ez a mondóka, amikor a családokban gyakran ringott a bölcső. Alighogy kinőtt belőle az egyik, született bele másik. Nem volt ritka a sokgyermekes család, és bár nem dúskáltak a javakban, mindegyiknek jutott falat. Szeretet nemkülönben. És a sok gyermek közül mindig akadt gyámolítója az elaggott szülőnek.

A megváltozott világ, a haladás, az új életszemlélet az egész társadalomra és benne a családok életére is rányomta bélyegét, ez olvasható róla: fogyatkozunk. A lapunkban szombatonként megjelenő egyházi rovat nem statisztikai kimutatás ugyan, de figyelmeztető jelzés: nem a családot alapító boldog ifjú pár és nem is a keresztvíz alá tartott gyermekek neve uralja hétről hétre a rovatot, hanem az örökre eltávozottaké. 

A zömében magyarlakra falvak közül Végváron nyitottunk be Kovács Péter családorvos rendelőjébe az elmúlt héten, és azt tudakoltuk, várják-e sokan a gólyát a faluban? Tárgyilagosan, tömören fogalmazott a doktor úr: – A fogamzásgátló tabletták kora nem kedvez a gólyáknak. Végváron idén eddig két gyermek született, és egy várandós kismama szerepel a nyilvántartásban. Szabó Marianna asszisztensnő véleménye asszonyi-anyai meglátásról tanúskodik:

– Az egyetlen várandós kismamánk az ötödik hónapban van, mások még nem jelentkeztek, de lehet, hogy már tárgyalnak a gólyával. A munkahely, a hivatás, a megélhetés gondja elijeszti a gólyákat, a nők általában egyetlen, jobbik esetben két gyermeket vállalnak, és azzal sem sietnek. A mindennapi rohanós élet, a munkahely megőrzése, a továbbképzés vagy átképzés lehetősége és szükségessége, az időigényes ingázás az oka mindennek, de bizonyos fokú szülői önzés is bedolgozik. Mindenki a tőle telhető legjobbat, legtöbbet kívánja nyújtani a gyermekének, hogy ne maradjon el a többiek mögött, ne kelljen osztoznia se most, se később a családi javakon. Egyetlen apró, de jellemző példa: ma már nem használnak vászonpelenkát a kisbabának, tehát mosni, vasalni nem kell. Bármilyen szerény jövedelmű legyen is a család, az egyszer használatos pampersre kiszorítja a pénzt. És így történik ez minden vonatkozásban.

– Egészségi téren is?

– Igen, nagyon odafigyelnek a gyermek egészségére. A kicsikkel főleg az anyukák, a nagyobbacskákkal az apukák is eljönnek már az orvoshoz, és nem folyamodnak holmi elavult gyakorlathoz, gyógymódhoz.

– Mondjuk ki: babonához. Így gondolja?

– Igen, így. Noha fennmaradt néhány régi hiedelem, de szerintem más faluban is akad belőle. Se nem használ, se nem ront. 

– Kérem, áruljon el néhányat, szánja gólyamesének.

– Ilyen például a szemverés. Ma is szokás piros zsinórt kötni a kisbabák csuklójára, hogy meg ne verjék szemmel. Ha ez mégis bekövetkezne, és nyugtalan, sírós a baba, meg kell mosdatni szenes vízzel. Ez úgy történik, hogy elégetnek néhány gyufaszálat, és vízzel teli edénykébe dobják. Ha a gyufaszálak a víz felszínén úsznak, nem történt szemverés, de ha alámerülnek, akkor igen. Ezzel a vízzel szokás megmosni a gyermek arcocskáját és a kezét, amitől megnyugszik. A hiedelmekhez tartozik az is, hogy az esti fürösztő vizet bent hagyják a lakásban, és csak másnap reggel viszik kiönteni. A kisbaba mosott ruháit pedig nem hagyják kint éjszakára a szárítókötélen, azt kötelező este behozni a szobába. A miértre nem tudok válaszolni, de a szokás, szokás – mondja mosolyogva az aszszisztensnő. 

A kistestvérről való gondoskodás szokását is vissza kellene hozni falvainkba – mondom, és Szabó Marianna hozzáteszi: – Igen, nagyon jó lenne. Elsősorban nem önmagunkért, hanem a gyermekünkért, hogy egyszer majd ne maradjon egyedül. Mert a testvéri közelséget nem pótolhatja idegen. 

„Csak úgy lesz részed a halhatatlanságból, ha gyermek játszadozik a kapud előtt.” – tartja egy indiai közmondás. De van a gyermekvállalásnak egy másik vetülete is: a megmaradásé, ami mindannyiunkat érint. A nagycsanádi Groza Dániel plébános ezt így fogalmazta meg: “Nem Isten büntet minket, hanem mi saját magunkat büntetjük, és aztán majd sopánkodunk, hogy miért így, miért úgy, siránkozunk amiatt, hogy hova jutottunk...”És ez nem gólyamese!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'