Kolduskenyéren

Nagy úr a szükség. Parancsol, sanyargat, megaláz. Nem érti meg ezt az olyan ember, akinek mindig tele a gyomra és a zsebe. Noha jelenleg ők vannak kevesebben. A többség máról holnapra él. Köztük azok is, akiknek az alamizsna jelenti a megélhetést. 

Ha megkérdeznék, adott-e már valaha pénzt koldusnak, mit felelne a kedves olvasó? 

Én igennel válaszolnék, de hozzátenném: azért megnézem, hogy kinek adok. És gondolom, ezzel mások is így vannak. Mert nem mindig azok koldulnak, akik nyomorognak, akik rászorulnak. A belvárosi utca sarkán ácsorgó idős asszonyt a látszatból ítélve senki sem tartaná koldusnak. Amikor első alkalommal láttam ott álldogálni, azt hittem, várakozik valakire. Öltözéke is arra engedett következtetni, hogy faluról jött Temesvárra, talán piacozni, talán egyéb ügyet intézni, hisz sokan teszik ezt naponta. Csakhogy a következő napon is ugyanott időzött. És azóta sem változtatott helyet. Görnyedt felsőtestén sötét színű vastag kabát, alóla kilátszik a bő vászonszoknya, rajta vasalt kötény, fejét és nyakát meleg téli kendőbe, sálba bugyolálta, ormótlan sportcipőjében gyapjú fuszekli, kesztyűje szabadon hagyja az ujjait, csak a tenyerét meg a keze fejét védi, mint a piaci árusokét. Ámde ez a kéz nem árut mér, hanem alamizsnát kér. Nem követelőzően, hanem alig észrevehetően, szemérmesen. Inkább a hang az, amire felfigyelnek a járókelők. A kissé elnyújtott, halk, templomi énekhez hasonló könyörgésre. 

A csikorgós, fagyos télben mindenki szaporázza a lépést, csak ő nem. Úgy áll ott, mint a posztoló katona, akit odaparancsoltak. Ő azonban nem felső utasításra vállalja a feladatot, hanem önként. A szükség parancsolja ki az utcára. 

Miért, kiért?

A válaszadásra annyi idő is elegendő, amíg a pénztárcámból a tenyerébe csúsztatok egy kis címletű papírpénzt.

– Nem magamért teszem – szabadkozik –, hanem az unokáimért. A lányomat eltemettem, meghalt rákban, nekem kell felnevelnem a négy gyermekét. Kettő nagyobb, kettő kisebb, de még iskolás mind a négy, és nekem csak kollektív-nyugdíjam van. Az igazgató megígérte, hogy talán kapnak majd ösztöndíjat... És valami segély is járna, de én nem tudok eljárni az ügyben. Már nyolcvanegy esztendős vagyok. Restellem, hogy kéregetek, de ki adna már munkát nekem? Kell a pénz a mindennapi kenyérre, tűzifára, ruhára, lábbelire, könyvre... Nem vagyok az a fajta, akit megesznek a tetvek, küszködök az élettel, ahogy lehet. Anya vagyok, nem mondhatok le a gyerekekről, nem bízhatom őket az államra. Otthon, Temesságon, mellettem, családban a helyük. Majd csak megsegít bennünket az Isten! 

Életregény – dióhéjban.

Sok regényben írnak arról, hogy van sírig tartó hűség, sírig tartó szerelem. 

Az általam hallott „regény” másról szól: anyaságról, sírig tartó felelősségről.