Fölszálott a páva

JelenHaz
Szombat, 2019. október 19., 17.42

Pilletánc

Pilletánc
Pilletánc
A város kijáratánál állt az út szélén, színes hátizsákja messziről virított, és a kezében tartott táblán a „Caransebeş” felirat volt olvasható. Mostanában így járnak el az autóstopposok azért, hogy a feltüntetett helységnév láttán dönthessenek a sofőrök: megállnak vagy sem.


Ha hosszú az útjuk és hely is van a kocsiban, rendszerint megállnak. A hétvégeken hazaruccanó egyetemistákat általában felveszik, noha tudják, hogy nem sok pénz csörög a zsebükben, de hát részükről a köszönömmel is beérik.

Ezúttal azonban egy kislány ácsorgott az út szélén, olyan tizenkét éves forma, sportsapkája alól kilátszó lófarokba kötött haját fújta a szél, és vékonyka karjaival fel is emelte a kartonpapír táblát, hogy jól kivehető legyen az írás. Eléggé hevenyészett írás volt, nem vonalzóval mérték rá a betűket, de azért megfelelt a célnak.

– Állj meg, vegyük fel! – mondta az aszszony, noha tudta, hogy a férjének nincs ínyére az efféle jótékonykodás. Nyugdíjazása előtt katonaember volt, és ebből kifolyólag fegyelmezett. Az autós felelős az utasa életéért is, és a közlekedésben bármi megtörténhet... – hangoztatta.

– Ne hagyjuk itt, ez még gyerek! – érvelt az asszony, és mikor a kocsi fékezett, odaintette a kislányt. Az szaladt is boldogan, leemelte a hátizsákját és elhelyezkedett a hátsó ülésen.
Szöszke, kék szemű kislány volt, eléggé cingár, a piros pólójára aranyszállal hímzett lepke mögött azonban már sejlett egy kis domborulat.

– Hány éves vagy, kislány? – érdeklődött kedvesen az asszony, és  jött is nyomban a válasz.
– Tizennégy múltam.

Nem nézte annyinak a csenevész teremtést, és nem is nagyon hitte amit hallott, mert tudta, hogy az ilyen kis csitrik mindig idősebbnek szeretnének látszani. Nagylánynak. Hamiskás mosollyal meg is jegyezte:

– Hisz akkor neked már személyazonosságid is van.
– Perze, hogy van – mondta önérzetesen a kislány, és előhalászta hátizsákja zsebéből a bizonyosságot. Odanyújtotta. Az asszony kezébe vette, megdicsérte a fényképet, tekintete kissé elidőzött az íráson, majd visszaadta azzal a megjegyzéssel, hogy ügyeljen rá, nehogy elveszítse. Majd közölte, hogy ők a tengerre utaznak, és örülnek, hogy velük idejében célhoz érhet, mielőtt beesteledne.
Az autó falta a kilométereket, a házaspár csak imitt-amott váltott szót egymással, a férfi a forgalmas utat figyelte. Az asszony viszont őszintén örült a kis stoppos társaságának. Volt kivel beszélgetnie. Megtudta, hogy jó bizonyítvánnyal zárta a tanévet, szereti az idegen nyelveket, tagja a kézilabda- csapatnak, és hogy annak idején majd megcélozza az egyetemet.

A távolban már kirajzolódtak a hegyek körvonalai, amikor megkérdezte, várják-e Karánsebesen?

A válasz késett. A csendet csak az elsuhanó járművek kerekeinek surrogása törte meg, és az asszony már bánta a kíváncsiskodását. Tulajdonképpen mi köze hozzá?! Lehet, hogy érzékeny pontra tapintott, és a kislányt akaratlanul is kényes helyzetbe hozza. De ő végül mégis megszólalt...

– Nem vár senki. Csak azért írtam Karánsebest a táblámra, mert arra gondoltam, hogy a legtöbb autó eljön idáig. Innen majd várok egy másikat, hogy én is eljussak a tengerre. Igazából a testvéremhez akarok menni, mert ő ott dolgozik. Majd csak megtalálom a cím után...

Az őszinte bejelentésre nagy csend támadt a kocsiban. Hallgattak egy sort, majd az asszony látva férje rosszalló tekintetét, tapintatosan megkérdezte:

– A szüleid elengedtek ilyen hosszú útra?
– Édesasanyám Spanyolországban dolgozik, apám régen elhagyott minket, azt sem tudom, merre jár, én a nagymamával lakom, de jelenleg elment Bákóba a testvére temetésére. Holnap már visszajön, biztos megtalálja a levelemet, amit otthagytam neki az asztalon. A jószágot elláttam, mindent rendben talál, remélem, nem haragszik meg, amiért elmentem...

– Vagyis elszöktél. És ha mégis megharagszik?
– Hát, akkor... – vonogatta a vállát tanácstalanul a kis utas, végül kibökte. – Majd megbékül, ha látja, hogy pénzzel jövök haza. A vakációban sok iskolás dolgozik, keresni akar, hogy vásárolhasson magának néhány jó cuccot. Én is ezt szeretném, mert anyutól nem sok pénzt látunk. És azért senki sem fizet, hogy naponta keverem a disznóknak a moslékot, takarítom az ólat, kapálom a kertben a gazt. Elegem van ebből. A tengerparton nem lesz ilyesmi.

– Hát mi lesz? – fordult hátra az első ülésről az asszony, és a kislány arcát vizsgálgatta.
– Majd talál munkát nekem is a nővérem ott, ahol elhelyezkedett. A bárban. Ő ott felszolgál, foglalkozik a vendégekkel, néha táncol... És táncolni én is tudok – mosolygott magabiztosan, miközben kihúzta magát, és az asszonynak úgy tűnt, hogy a piros pólón meglebbennek az aranyszálas pilleszárnyak.
A kormánykeréknél ülő erősen őszülő férfi szeme élesen rávillant a feleségére, és morgott is valamit a bajusza alatt a felelősségről.
Az asszonynak meg elszorult a szíve, mert arra gondolt, hogy a tengerparti éjszakák fényeiben milyen könnyen megperzselődhetnek a pilleszárnyak...

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Árpád / Kedd, 2008. augusztus 26., 13.44 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Szép történet
Hozzászólt: 1235 / Kedd, 2008. augusztus 19., 19.12 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Ez a táblás dolog már több évszázados.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'