Kedd, 2017. november 21., 23.27
Előítélet kontra idill

Sorakozó kettesével, gyerekek!

Sorakozó kettesével, gyerekek!
Sorakozó kettesével, gyerekek!
A felszólítás az óvodában hangzott el, és az addig izgő-mozgó apróságok különösebb biztatás nélkül boldogan engedelmeskedtek. Tudták, hogy a sorakozó jót jelent: kimozdulást a tanteremből, sétát, játékot, futkározást a parkban, ismerkedést fákkal, virágokkal, vagyis szabadságot. 


Ezúttal meglepetést is hozott, mert ünnep volt, a sok pénzzel felépített községi sportcsarnok felavatása, amihez hozzátartozott a nagy hűhó, lévén városi elöljáróságok is a meghívottak között. A gyerekek – iskolások, óvodások – amolyan tölteléknek számítottak, kellett a “tömeg” a felhajtáshoz.

Ekkor történt, hogy az óvodai dadus sietősen, izgatottan furakodott át a sokaságon, és a közelembe jutva megrángatta a ruhám ujját: „Jöjjön gyorsan, mert folyik a fényképeszkedés, és egy cigányasszony pont a maga kislányát szemelte ki a fia mellé párnak. Már ott áll a két kicsi kézenfogva a rózsalugasban, mindjárt rájuk kerül a sor a fényképésznél. Maga biztos nem akarja, hogy pont egy cigánygyerekkel!...”

Elkésett a figyelmeztetéssel.

Az ügyből nem lett diplomáciai bonyodalom, az azóta fölépült kacsalábon forgó kastélyba sosem hívtak meg vizitelni, ötórai teára sem minket várnak. Az a bizonyos fénykép azonban feltehetőleg létezik valahol, amelyről két kisgyerek, egy barna bőrű fiúcska meg egy tearózsa arcocskájú kislány mosolyog a világra. Körülöttük nyílnak a rózsák, de a lugas nem vet árnyékot az arcukra. Nagy egyetértésben fogják egymás kezét, és hunyorognak, hisz százágra süt a nap.

Egyformán süt mindkettőjükre...

E sokéves történet sejlett föl előttem a napokban, mintegy igazolásul, hogy a történelem ismétli önmagát. Villamosmegállóban várakoztam a hatosra, amikor mellém telepedett a padra két roma asszony és egy ötéves forma kisfiú. A virágos, bő, rakott szoknyák meg a hófehér blúzok ízlésre, a kimosdatott, tiszta kisfiú gondos anyára vallott. A két asszony elmerülten beszélgetett, ügyet sem vetett a kisfiúra, aki nézgelődött, és szemlátomást unatkozott.Ekkor érkezett a megállóba egy szőke, fiatal nő a kislányával, akikről lerítt, hogy nem a turkálóból, hanem drága butikból öltöznek. És a két gyerek nyomban felfedezte egymást. Leplezetlenül kíváncsiskodott, vizsgálódott a tekintetük, és percről percre melegebbé, barátságosabbá vált a pillantásuk. Majd a kislány közelebb lépett, megtámasztotta hátát a fedett villamosmegálló üvegfalánál, és rendezgetni, igazgatni kezdte parányi szoknyáján a rózsaszínű fodrokat. Édesanyja jó női ösztönnel azonnal felmérte a helyzetet, és rászólt: – Ne támaszkodj a hideg üveghez, mert megfázol.

A kicsi engedelmeskedett, ám tett egy lépést a pad felé, ahol mellettem még volt ülőhely, de közben a kisfiúra sandított. 

Csakhogy az éber szőke mama még idejében odavonta maga mellé: 
– Fölösleges leülni, úgyis mindjárt jön a villamos.

De nem jött. A hatos váratott magára, mint máskor, most talán cinkosságból tette...

A kislány ekkor megkapaszkodott az alumínium tartórúdban, jobbra-balra ringatta magát, közben ujjainak rózsaszínűre lakkozott körmében gyönyörködött, de úgy, hogy azt más is észrevegye...Segítettem neki: – Olyan szép színű a körmöcskéd, akár az új cipőd – mondtam elismerőleg, és ettől kivirult a mosolya. De nem nekem, hanem a roma kisfiúnak üzent vele. És ő fogta is a kódolt üzenetet. 
Bújócskázni kezdett a tekintetük: hol játékosan összekapaszkodott, hol elengedte egymást, de csak annyira, hogy a következő pillantás újra meglelje a másik szempár sugarát. Szemérmes, ámde beszédes, titkokat sejtető, mégis kitárulkozó játék volt ez, maga az igézet. 

A szép szőke nő határozott mozdulattal fordította önmaga felé a kislányát: – Ne bámészkodj, figyelj, jön a villamos!Megtört a varázs. 

Ki ne tudná: az igaz mesék korát éljük. És azok másról szólnak...

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu