Szerda, 2017. november 22., 16.56
Családterápia

Találkozásaink

 
 
2009. május 26., 13.45
Kedd
Vannak zsúfolt, mozgalmas időszakok, és vannak csendes, lagymatag napok az újságírásban; vannak érdeklődésre számot tartó események, és vannak kevésbé érdekesek – legalábbis szerintünk. A megítélés, a választás joga azonban mindenkor az olvasóé.


Tavaly ilyenkor például szemrehányó szavak vegyültek egyik kedves aradi levélírónk soraiba, mivelhogy kerek évfordulós érettségi találkozót ünnepelt az egykori osztálya, de őrájuk nem volt kíváncsi az újság. Tudomást sem vett róluk, pedig mennyire várták! Mások szerint ezekben a napokban, hetekben a vízcsapból is az ilyen iskolai találkozások folynak...

Hát lehet okos az ember?! 

Egy biztos: a most következő napokat nem lehet kitörülni a naptárból, sem az emlékezetből. A diáktalálkozóknak múltja, hagyománya van, nagy öregek, régen élt maturandusok taposták ki a hozzájuk vezető utat. 

Többször volt szerencsém látni, hogy az ötven, hatvan esztendővel ezelőtt végzett egykori piarista növendékek az ország távoli vidékeiről meg határokon túlról utaztak Temesvárra, s az újságíró kérdésére, hogy mit jelent számukra a találkozás, kissé megütközve, majd elnéző mosollyal mondták: “Hogyhogy mit?! Sokat, nagyon sokat. Összetartozást, a piarista szellem megélését.”

Természetesen volt és van még néhány olyan alma mater az országban, amelyek nevét ma is tisztelettel ejtjük, mert tudós, híres embereket adtak a hazának, a világnak. De ezekben a napokban ne pillantsunk olyan magasra, olyan messzire, maradjunk meg a saját portánkon, próbáljunk szembesülni a jelennel.

Semmi kétség, a diáktalálkozókat átmentették, illetve feltámasztották a mi tájainkon élők is, és ez dicséretes törekvés, érdem. Sajnos, van árnyéka is. Az egyre inkább tapasztalható fogyatkozás. Az idősek a természet törvényének engedelmeskedve távoznak, a középhad és az ifjúság pedig a saját akaratából. Az itt maradottak jelentős részét viszont beszippantja a nagy olvasztókemence, noha már nem tiltja senki a magyar szót az iskola folyosóján, udvarán, mégis keverik, mellőzik a gyerekek. És miután elballagnak, nem keresik sem a szerelemben, sem a családalapítás érdekében az egykori iskolatársat, akivel kézenfogva visszajárhatnának évente a nemzedékek találkozójára...

Megtörtént tavaly, hogy egyik népes osztályból egyetlen házaspár (osztálytársak voltak évekkel ezelőtt) vett részt a nemzedékek találkozóján. Keserűen jegyezték meg, hogy eszerint otthon is „találkozhattak” volna édeskettesben. 

S az utódok, a legújabb nemzedék? Róluk, helyettük a szülők döntenek. Az anyanyelvet sutba dobva sokhelyütt románul beszélnek a gyermekeikkel otthon. Hogy könnyebb legyen nekik az iskolában. Hogy mennyire silány az efajta „nyelvlecke”, arról jobb hallgatni. 

Berzenkednek egyesek: miért nem tartják a papok az elsőáldozók felkészítését magyar nyelven?! A válasz egyértelmű: mert nem járnak magyar iskolába a gyermekek, nem tudnak anyanyevükön olvasni, sőt, még imádkozni sem tanította meg őket magyarul az édesanyjuk. Pedig nekik kellene ezt elkezdeni...

És ha már itt tartunk, hadd jegyezzük meg, hogy a tízparancsolathoz odaillenék a tizenegyedik is, ilyenformán: szeresd a kis családot, hogy éltethesd a nagy családot!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu