JelenHaz
Kedd, 2019. augusztus 20., 04.09

A halál közepette is körülvesz az élet

 
 
2019. április 15., 18.07
Hétfõ

„Media vita in morte sumus“ – „Életünk közepette körül vesz a halál”. A középkori ember meghatározó élettapasztalatát fejezi ki ez a régi, középkori ének. Az élet sosem volt könnyű, de talán a középkori ember életét sokkal inkább meghatározta, naponta beárnyékolta a halál közelének a rémképe. Amikor a járványok, mint a „fekete halál”, a pestis egyik napról a másikra kiragadhatták az embert az életből, amikor egy ifjú csak éppen túlélte egy csata borzalmát, de már a következő háború fenyegette életét – nem kellett sok magyarázat hozzá, hogy az ember saját félelmét hallja bele a középkori egyház énekébe. Érdekes, hogy amikor Luther lefordította ezt az éneket német nyelvre és hozzá írt további verseket, az ének üzenetében megfordította annak előjelét. Nála a központi üzenet végül nem az, hogy egész életünkben végig kísér minket a halál, hanem arról vall, hogy a halál közepette is ott van az Élet. Ha úgy tetszik, „in media morte in vita sumus” – a halál közepette is élünk. Az élet, a Krisztus feltámadásában számunkra is felkínált és lehetővé tett örök élet átragyog a halálon át. A húsvéti örömhír igazi, ragyogó, valóság-illatú összefoglalása is lehetne ez a gondolat.

Amikor a Krisztus halálának és feltámadásának emlékünnepére készül az egyház, a feltámadás evangéliumát mai napig sokféleképpen értelmezzük. A hogyan vagy miként kérdéssel nem is nagyon foglalkozunk, Isten titka ez. Sokkal kevésbé lényeges, mint az, hogy miért, mi célból támadt fel Krisztus a keresztre feszítést követő harmadik napon. A cél a mi életünk, az az élet, amit Istennél, Istennel való zavartalan közösségben élhetünk, ami túllépi a tér és idő, a végesség és mulandóság határait.

Sajátosan értelmezte a feltámadás csodáját Eugen Biser (1918–2014), rendszeres teológus, a fundamentális teológia művelője, aki egy modern keresztény misztika mellett tört pálcát. Szerinte húsvét történetében nem az a hangsúlyos, hogy honnan támadt fel Krisztus – azaz, hogy a halálból támadt fel –, hanem az a lényeges, hogy „hová” támadt fel: a mi szívünkbe. Amikor így érvel, Pál apostolra hivatkozik, aki önmagáról így vall: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20.) Az apostol gondolatmenetét követve tehát áthelyezi a feltámadás irányát az ember lényének legmélyebb belsejébe, és ezt a gondolatmenetet megerősíti óhajtásként is a keresztény gyülekezet irányába: „a Krisztus lakjék szívetekben a hit által. “ (Ef 3,17) Íme, a feltámadás modern keresztény misztikus értelmezése. Az első feltámadás, a hitben való megújulás misztikus képe: az ó ember meghal és feltámad a Krisztusban megújult új ember. Biser előtt is sokan gondolkodtak hasonlóan, és sokan voltak a 20. századi keresztény gondolkodók között, akik a kereszténységben, a feltámadás értelmezésében is a misztikát hangsúlyozták. Paul Tillich például úgy vélekedett, hogy a misztika valamilyen eleme megtalálható minden vallásban és minden területen. Ahol ez a tapasztalat hiányzik, nem marad semmi egyéb, mint egy tanrendszer vagy egy erkölcsi iskola, de nem vallás. Karl Rahner szerint pedig a 21. század keresztény embere vagy misztikus lesz, vagy nem is létezik majd.

És valóban, mai társadalmunkban a misztika mindenféle színezetben megjelenik, az ezotériától a keleti misztikának gyakran egészséges életvitel gyakorlataiba burkolt formáin keresztül. Nem kell azonban misztikusnak lennünk ahhoz, hogy a feltámadást az élet megújulásaként értelmezzük és át is éljük. Főként, ha annak a gyülekezeteinkben megmutatkozó nyomait keressük. Mindenki megélheti az apostol által is leírt első feltámadást saját személyes életében, de a gyülekezeti életben is úgy, mint egy életet átformáló átalakulást, változást, megújulást. A halál közelségének megtapasztalását követően, ami nem kell kizárólag testi halál legyen, az Élet merőben új fényben mutatkozik meg, mintha minden átváltozott volna. Más lényeges, sok addig fontosnak vélt dolog jelentéktelenné válik. Ha egy súlyos betegségből felgyógyulunk, ha egy balesetet túlélünk, ha a család épségét fenyegető vihar után mégis együtt maradunk, ha életünk egy zsákutcájából sikerül új útra találnunk, és akkor is, ha kísértések között bennünk megszólaló kételkedést követően ismét hiszünk: új élet támad. Mostanában gyülekezeteinket a számszerű csökkenéstől, a zsugorodástól féltjük, hiszen kevés gyermek születik és sokan külföldre mennek szerencsét próbálni, és egyre kevesebben imádkozunk együtt a templomokban. Lelkipásztorok, felelős egyházi vezetők nem tekinthetünk el az ebben a jelenségben fenyegető veszély felett. De az igazi fenyegetése gyülekezeteinknek, ha meszelt sírokká válnak, ha élettelenné válnak, ha már nem árad belőlük a Feltámadottal való élő közösség jó illata.

Egyszer valaki azt mondta nekem: Ha nincsenek terveid a jövőre nézve, akkor máris halott vagy. És milyen igaza volt. Ha nincs jövőképünk, akkor az életünk nem egyéb, mint monoton, egyhangú gyaloglás a biztos megsemmisülés, a meghalás felé. Ha gyülekezeteinknek nincs Krisztusban gyökerező jövőképük, akkor a számszerű apadást máris megelőzi a lélekben való haldoklás. Ebből az apátiából ráz fel bennünket húsvét örömhíre. Nem csupán a következő nemzedékre nézve, nem csak erdélyi evangélikus gyülekezeteink néhány következő évtizedére nézve, hanem az örökkévalóság felől nézve: van jövőnk, van tervünk, van életünk Krisztusban, aki értünk meghalt a kereszten és harmadnapon értünk feltámadt a sírból. Ezért a haldoklás közepette is, a halál torkában is hisszük: körül vesz az Élet.

 

 

 

Adorjáni Dezső Zoltán,

2019. húsvétja,

Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'