Hétfõ, 2017. szeptember 25., 01.53
Gondolatok a nyári utógondozó tábor kapcsán

Kié legyen a kisködmön?

 
 
2009. augusztus 27., 18.13
Csütörtök

A marosvásárhelyi Bonus Pastor Alapítvány évente szervez nyári utógondozó tábort az Erdély-szerte szabadult szenvedélybetegeknek és családtagjaiknak. 

Idén a Nyugati-Kárpátokban, a Lesi tó közelében lett megszervezve 85 résztvevővel, közülük 5 munkatárssal. Így emlékezik vissza egy táborozó hölgy:

„Igyekszem megragadni bár egy töredékét annak a sok élménynek, ami érintett az utógondozó tábor ideje alatt. Az indulás előtti izgalmak nem voltak a szokásosak, mert már volt tapasztalatunk, tudtuk hova megyünk, és főleg, miért. Érkezesünk után a kislányom jelezte, úgy érzi magát, mintha a tavalyi táborból haza sem mentünk volna. Az érdekes az volt, hogy én is hasonlóan éreztem. Hátunk mögött hagytuk a zajos világot, a mobiltelefonok csengetését, a parkoló díját, a bank automatákat és a supermarketek ajánlatait. Előttünk volt a jól ismert kis tisztás. A patak partján kerestünk helyet, hogy sátrunkat felhúzzuk, és azonnal elkezdődött a nyaralás. Régebb a zajos fürdőhelyek nyújtottak vakációs hangulatot, minden lépésünket a hideg habos sör és a színesebbnél színesebb fagyik követték. Ezúttal más volt. Nagyon vártam az áhítatokat, a csoportbeszélgetéseket, és az esti “leckéket”. A jelt adó csengő hangjához rögtön hozzászokott a fülünk, még a férjem is rögtön reagált, pedig neki nem szokása, ha valamire kérem, mindig visszakérdez: most?

A téma, annak ellenére, hogy olvastam már előzőleg a körlevélben is, ott tudatosodott igazán bennem: „Békességre hívott el Isten”. Minden napnak megvolt a maga üzenete a békességről, az élet minden területére. Pillanatnyilag is elgondolkodtatott, de hazaérkezésünk után született meg a végső értelmezés. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje cselekedni, de nem úgy, mint idáig. Isten nevében és imádkozva is lármáztam, erővel akartam változtatni a családi békén, renden. Azt hittem, hogy ha csendben ülnek a gyerekek, békesség lesz. Tévedtem. Nem a csend jelenti a békét, nem kell a szájukat befogni. Egy másik ráébredés pedig az volt, hogy nem vagyok pályatévesztett, mint ahogy hangoztattam sokszor. Az Isten segített idáig eljutnom a szakma területén is, és hálával tartozok Neki, nem pedig szemrehányásokkal. Ebből kifolyólag úgy kell rendelkeznem az anyagi- és energiaforrásaimmal, hogy az minden gazdasági körülmény között elégséges legyen, és ne a többre vágyás meg elégedetlenség savanyú képével kezdjem és végezzem a napjaimat. Mert háborgok sokszor, hogy nem fizetnek jól, sokba kerül az utazás a munkahelyig, későn érek haza, kevés erőm marad az otthoni feladatokra és így tovább. És arról még nem is szóltam, mennyit aggodalmaskodok: mit együnk és mit vegyünk fel? – ez a nagy kérdés. És az hogy: kié legyen a kisködmön? Úgy az ige, mint a csoportbeszélgetések arra világítottak rá, hogy ez kishitűségre vall.

Nemrég történt, hogy a családomat be akartam biztosítani, ha netalán korán meghalok, a gyerekeimnek legyen pénz, mit kapjanak. Szégyenkezve gondolok most arra, hogy a felelősséget így akartam magamról lerázni. Fizetek egy évi összeget, és a biztosító majd vigyáz a gyermekeimre. Hát én most imában kérem az Istent, segítsen meg, erősítsen hitben, hogy tudjak a kísértéseknek ellenállni, ne a világi reklámok fogságában éljek eladósodva, aggodalmaskodva.

Záró gondolatként szólnék arról is, ami a legmélyebben érintett egy csoportbeszélgetés alkalmával. Valakinek a családszobrát rendeztük be (szerk.: A pszichodrámában alkalmazott módszer családi kapcsolatok megjelenítésére, családtagok jelképes felállításával.), én is helyet kaptam benne, döbbenetes volt a hatás. Tulajdonképpen én is lehettem volna az a személy, akinek a helyét tartottam ott abban a pillanatban, és a családtagjaim is körülvettek. Akkor láttam túl a személyeken, értettem meg a kapcsolatot a családtagok közt. Mint gyermek álltam ott és néztem szomorúan a szülők viszonyát. Én már a saját szüleim kapcsolatán javítani nem tudok, viszont arra fogok vigyázni, hogy a mi gyerekeinknek szomorúságot ne okozzak amiatt, hogy banális semmiségeken vitatkozok az apjukkal, és nem is halkan. Erre is kérem az Isten segítségét, mert a magam akaratából csak egy „amazon” típus vagyok, ahogy jelezte nekem egy társ a táborból. Zavarban voltam s megkérdeztem: az milyen? – Harcias, jött a válasz. Én meg kiegészítem, hogy – elégedetlen, mert soha semmi nincs úgy jól, ahogy van.

Imáim azóta is úgy hangzanak: „Istenem bocsásd meg a sok háborgásomat, lármázásomat, kérlek, taníts jó utakon járni és a feladataimat alázattal, békességben elvegezni. Ámen.””

Gotsman Csilla,

Részleteket a Bonus Pastor Alapítvány programjairól, tevékenységeiről a www.bonuspastor.ro honlapon találnak. 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu