Kossuth Lajos imája

Elmondta a kápolnai csata után 1849. február 27-én.

Kedves Testvéreim! Először is, szólok néhány szót a csata helyéről és magáról a csatáról. Kápolna (Magyarország) Heves megyében, Egertől 18 km-re, a Tarna vonalán fekszik. Itt vívtak meg mieink az osztrák csapatokkal. Bár számbelileg fölényben voltunk, a csatát elvesztettük. Hadaink vezetői: Görgey, Klapka, Dembinszky, valamint a 13 vértanú közül Desseffy, Pöltenberg és Aulich Lajos. Sajnos, a harc megszervezésében késtek és hibáztak. Az osztrákok vezetői, Windischgrätz, Schlick és a többiek megelőzték a magyarokat. Megtámadták, és visszavonulásra kényszerítették őket. Sokan veszítették életüket a harcban. A veszteség magyar részről több mint 1200, az osztrák részről kb. 350. A kápolnai csata 1849. február 26–27-én volt. Kossuth, előre látva a csata végét, febr. 27-én emeli szavát Istenhez, és elmondja igencsak szívet-lelket megrendítő imáját. Íme, az imádság:

„Felséges Úr, Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övedzett trónosodról, és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét. Istenem! Felettem éltető napod ég, s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfiaimnak csontjai nyugszanak. Fejem fölött kéken mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld ősapáink unokáinak kiomlott vérétől. Oh, csak had szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon: mert e porlandó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak. Isten! Ősapáinknak és népeknek Istene. Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilincsét osztó vaskarjait. Mint szabad hazának szabad fia térdelek ez újabb temetőn honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szentté válik e hazának földje, ha bűnös volt is, ó, Istenem! – mert vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad. Atyánk! Ősatyáinknak védelmező Istene. Milliók felett hatalmas Úr, ég, föld s tengerek mindenható Istene. Dicsőség nő e porlandó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban. Ámen.”

Testvéreim! Nekünk, magyaroknak hálásaknak kell lennünk, hogy ilyen nagyjaink voltak, és ‒ hiszem ‒ ma is vannak. Mire mondom ezt, mire gondolok? Arra, hogy ezek az emberek, lelki életüket tekintve hitben és Istennel élő közösségben éltek. El tudott volna mondani Kossuth egy ilyen imádságot, ha nem így lett volna, ha nincs ima élete, közössége Istennel? Ismerte volna azokat a kifejezéseket, megszólításokat, ha nem ismeri a Szentírást, ha nem a Szentlélek adja szájába a szavakat? Nyilvánvaló, hogy nem.

Tudom, hogy mindenki érti, mit akarok mondani. Csak azt, hogy Istennel. Tanulságunkra írtam le ezeket, hogy lássuk, kicsoda az igaz, jó és hű sáfár. Akár, így is mondhatnám: a jó magyar, a hazáját igazán szerető ember. Amíg ilyen vezetőink lesznek, és ha mi csatlakozunk hozzájuk, nem kell féltenünk a jövőt.

Ezek után hadd szóljak néhány szót a fenti imádságról. Először is, ez az ima, a szív imája, egy közbenjáró imádság. Az imádkozó ajkáról milliók imádsága száll Isten ege tündöklő kárpitja elé. Áldja és magasztalja Isten mindenhatóságát, és mindenható erejét, a veszteség ellenére is. Felette a kék ég, a mosolygó nap éltető erejével, lábai alatt elhunyt honfitársainak csontjai, halott tetemek. Mit kér az uraknak Urától? Kéri Isten újjáteremtő erejét, egy új feltámadást, egy új nemzedéket, mely szétzúzza az önkény bilincsét osztogatók vaskarjait. Így lesz a vérrel megszentelt föld szabad, melyen rabként élni nem szabad. A porlandó csontokból dicsőség nő ki, mely csodálatosan fog ragyogni nemzetünk homlokán. És milyen alázatossággal teszi hozzá Kossuth, ez a nagy ember: ha a Hatalmas Isten megszenteli azt kegyelmével. Ha a hatalmas Isten akarja, adja rá áldását, és mindent újjá teremt. Minket is. Ekkor béke lesz a földön, és megnyugodnak az elhullottak is megszentelt poraikban. Megnyugszunk szépen mi is, mert elmondhatjuk: „Elérkezett a jobb és szebb jövő, amikor nép népre kardot nem emel, amikor mindenki mindenkit szeretettel átölel, és megtanulunk élni, élni együtt és egymásért.” Szerető Istenünk, add, hogy így legyen. Ámen.

Napfényes március 15-ét!

Józsa Ferencz lelkipásztor