Vasárnap, 2018. május 20., 18.15
Télvégi csevegés Jámborné Péterszabó Ilona geológus és geofizikus mérnökkel

„A feléd nyújtott kezet meg kell fogni!” (I.)

„A feléd nyújtott kezet meg  kell fogni!” (I.)
„A feléd nyújtott kezet meg kell fogni!” (I.)

– Nagyon sok dologgal kell foglalkoznunk, nehogy lecsapjon ránk Alzheimer pallosa.

Iszonyú sok mindennel foglalkoztam életemben.

– Meddig akarod még ezt csinálni?

Amíg tudok mozogni… Nagyon keresett a szakmám, mert itt, a megyében elég jelentéktelen a konkurencia. Annyi munkám van, hogy alig győzöm.

– Mivel foglalkozik a geológus és geofizikus mérnök?

Különféle kutatómódszerekkel Földünk legfelső zónájának fizikai jellemzőit méri meg.

– Mikor alapítottad meg magáncégedet?

Miután 2005-ben abbahagytam egyébként sikeres tevékenységemet egy brókercégnél, 2006-ban létrehoztam a Terratechnik nevű vállalkozásomat.

– Mivel foglalkozik a Terratechnik?

Bármilyen építkezéshez, ha manzárdozni akarsz, ha ki akarod terjeszteni az ingatlanod felületét, ha új épületet, garázst, akár egy kerítést akarsz emelni, kötelező elvégezni a talajminta vizsgálatot.  Ez a feladata cégemnek.

– Te vagy az ügyvezető?

Én vagyok a tulajdonos, az ügyvezető és a mindenes is.

– A szakembertől kérdem, itt, Aradon miért nem tudnak létrehozni egy jó termálstrandot úgy, mint több határ menti, magyarországi településen? Nekünk nincs termálvizünk?

Az aradi fundamentum magasabban van, és itt nincs olyan mélységi meleg víz, mint amilyen van, például Pécskán 1200 méter mélységben, 47 fokos. Aradon 500-700 méteren van, maximum 37 fokos termálviz... míg például a sofronyai, kürtösi, kisiratosi és határon túliak 60-65 fokosak. A nagyobb probléma az, hogy a termálkutakat annak idején egy állami vállalat fúrta meg. Ezekre a kutakra egyszerűen valaki rátette a kezét, és valószínűleg kutatási licencet szerzett egy adott területre.

– Emiatt arra kényszerülünk, hogy Magyarországra menjünk strandolni.

S végül is ugyanabba a vízbe mártózunk, mint amiben pancsolhatnánk itt, Aradon.

– Sikeres a céged?

Minden évben kitüntette az Arad Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara és minden évben kapok Bukarestből egy tanúsítványt, úgymond „bizalmat élvező” cégként tartanak nyilván, ami azt jelenti, hogy nem találtak soha semmiféle panaszt a tevékenységünkre.

 

„Ervin atya életem meghatározó személyisége volt

 

– Számomra neved az In Memoriam 1956 Egyesülettel azonosul. Hogy jött az ötlet, hogy 2005-ben megalapítsd ezt az egyesületet?

1990 óta foglalkozom 1956-tal, illetve a Szoboszlay-perrel Ferencz Béla Ervin atya támogatásával. Sokan tudják, hogy Szoboszlay Aladár római katolikus lelkészt kommunistaellenes tevékenysége miatt, hamis vádak alapján elítélték, majd 1958-ban kivégezték. Ervin atya, akit szintén halálra ítéltek, miután közkegyelemben részesült, 1964-ben Tornyára került. Én voltam a kedvenc tanítványa. Amikor Kolozsvárra mentem az egyetemre, őt is oda helyezték. Sokat jártam hozzá. Az ő íróasztalánál tanultam a tudományos szocializmust. Tudtam, hogy börtönből jött, de soha senkinek nem beszélt róla. Amikor megbukott a Ceaușescu-rendszer, újságíró voltam az Előrénél. Megkérdeztem, miért volt elítélve. Azt mondta: „Járj utána!” Akkor elkezdtem foglalkozni ’56-tal. Mondhatom, hogy Ervin atya életem meghatározó személyisége volt.

– Itt, Aradon ki támogatta a kutatómunkádat?

Senki az égvilágon.

– Könyvet is kiadtál a témában.

2003-ban jelent meg az „’56 után 57-en… a temesvári perben” című dokumentumgyűjteményem, amely mára 3 kiadást ért meg, majdnem 1500 példányban. A kötet kapcsán könyvbemutatókat és előadásokat tartottam Aradon, Pécskán, Temesváron, Nagyváradon, Kolozsváron, Szatmáron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Budapesten, Békéscsabán, Gyulán és még sorolhatnám.

– Említenél-e néhányat az Egyesület rendezte események közül?

Évente tartottunk előadásokat és emlékműsorokat neves előadók – mint Vekov Károly történész, Dávid Gyula történész, Tófalvi Zoltán újságíró stb. – közreműködésével. 2009-ben nagyon szép emléktáblát helyeztünk el az aradi minorita templomban az ártatlanul elítélt Karácsonyi István atya tiszteletére, aki a luciu-giurgeni kényszermunka-táborban halt meg. 2010-ben a Szoboszlay-perben kivégzett, pécskai Lukács István szülőházára helyeztünk el emléktáblát. 2013-ban a Magyar Külügyminisztérium hathatós anyagi támogatásával végre sikerült felállítanunk a Szoboszlay-per 57 áldozatának szánt emlékművet Pécskán, a Szentháromság Parkban. 2016-ban amatőr battonyai és pécskai színjátszók előadták Pécskán a Szoboszlay-perről írt, „Eszméktől a vérpadig” című dokumentumjátékomat.

– Milyen kitüntetésekkel dicsekszel?

2014-ben a vingai bolgár közösség tüntetett ki a magyar közösségért végzett tevékenységem elismeréseként, 2015-ben Irodalmi Jelen-díjat kaptam irodalmi munkásságomért, 2016-ban pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Magyar Vidék Országos ’56-os Szervezet országos elnöksége Hűséggel a hazáért – 1956 szellemi örökségénekmegőrzéséért és a magyarságnak tett szolgálataiért emlékérmet és oklevelet kaptam meg Veszprémben. 2018-ban pedig Kölcsey-díjat, több mint negyedszázados 56-tal kapcsolatos tevékenységemért.

 

„Jártam a tengeri kőolajfúró platform fedélzetén is”

 

– Hogyan lettél tollforgató?

Általános iskolás koromban írogattam a Jóbarátnak és az Ifjúmunkásnak. 1976-ban meghívtak az Ifjúmunkás vezetőségi tanácsába a bukaresti szerkesztőségbe. Itt ismertem meg személyesen Cseke Gábort. Az egyetemen is írtam az Ifjúmunkásnak. Azután geológus mérnökként is tudósítottam a lapot, úgymond a munka mezejéről, az aradi Ifjú Riporterek Körének tagjaként. 1987–2001 között az Előre, majd a Romániai Magyar Szó munkatársaként dolgoztam. Az Előrénél szaktudósító voltam a bányászat, kőolajipar és kutatás területéről, a Romániai Magyar Szónál aradi mindenes tudósítóként működtem. Tudósítója voltam még a Pulzus nevű Székelyudvarhelyen megjelenő gazdasági hetilapnak, az aradi Știreanak, de számos cikkem jelent meg a Vörös Lobogóban és a Nyugati Jelenben. Voltam a Bukaresti Rádió magyar adásának és a Marosvásárhelyi Rádiónak aradi tudósítója is.

– Eszedbe jut-e valami kalandos emlék újságírói múltadból?

Hatnyelvű igazolványom volt, amivel országos tudósítóként oda mentem az országban, ahova akartam. Jártam egy tengeri kőolajfúró platformon is. Egyedüli nőként, mint újságíró. Meg is jegyezte egy olajbányász, hogy addig Elena Ceaușescu volt az egyetlen nő, aki betette oda a lábát.

– Hogy sikerült megkapnod a belépési engedélyt?

Válaszoltam az igazgató kérdéseire; megadtam neki az erdélyi hurka és kolbász receptjét. Ezzel levettem a lábáról.

– Egyéb közéleti tevékenységedre emlékszel-e?

1991-ben megalapítottam az Arad–Pécs Román–Magyar Baráti Társaságot. Több éven keresztül közös akciókat szerveztünk más városok baráti társaságával mind Magyarországon, mind Romániában. Volt több polgári fórumunk, amelyekre meghívtuk az államelnököket. Van fotóm Göncz Árpáddal meg Emil Constantinescuval is. Egy kétnyelvű folyóiratot is megjelentettünk Barátság–Prietenie címen.

– Meddig működött ez a társaság?

Több mint öt évig. Az egészből kiábrándultam, amikor a békéscsabai baráti társasággal több, mint 1000 könyvet gyűjtöttünk a Csiky részére, és engem vámcsalással vádoltak meg, amiért ingyen hoztuk át a határon az adományt.

– Szülőfaludról, Tornyáról is kiadtál egy kötetet.

2009-ben jelent meg a Pécskai Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával a „Tornya fényben és árnyékban” című dokumentumgyűjteményem.

–  Mi maradt ki a sorból?

Karcolataim, novelláim jelennek meg a Szövétnekben és a Havi Szemlében. Tagja vagyok az aradi Kölcsey Egyesületnek, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) és a kisvállalkozók országos szervezetének. A tornyai Pro Pir Kult Egyesület rendezvényeinek tevékeny résztvevője vagyok, mint tolmács, műsorvezető.

 

„Ma már idegen nekem a szülőfalum”

 

Kötődsz-e még szülőfaludhoz, Tornyához?

– Tornyán legjobban a temetőt szeretem. Ha bemegyek a temetőbe, mindegyik sírral, az ott nyugvó emberekkel kapcsolatban eszembe jut valami. Úgy érzem, hogy amikor meghal valaki az ismerőseink közül, a környezetünkből, egy icipici darab belőlünk is távozik. Ezért én külön mindenkit megsiratok, mert ahhoz az emberhez egy emlékem fűződik. Legtöbbször pozitív, mert igyekszem távol tartani magamtól a negatív élményeket, és ha vannak is, sikeresen tudom őket kezelni. Átcsapok humorba. Egy idő után olyan humorosan adom elő, hogy én röhögök a legjobban bármilyen sértésen. Gondolom, ez jó tulajdonság.

A családból maradt valaki a faluban?

– Igen. Ott él a húgom és családja. De Tornyán alig maradt száz magyar. Ma már idegen nekem a szülőfalum.

Jó gyerek voltál?

– Nem. Akaratos, makrancos.  Fejlett igazságérzetem és őszinteségem már gyerekkoromban is sok problémát okozott nekem. És mindig vertem a fiúkat. Parittyám is volt.

Szeretted az iskolát?

– Nagyon. Nem voltam stréber, de jól tanultam, mert szerettem és most is szeretek tanulni. 

Nem bántad meg, hogy az egyetemen reál szakra iratkoztál, miközben igencsak humán érdeklődésű vagy?

– Egyáltalán nem. Bár, úgy érzem, hogy semmi hajlamom nincs a matematika és a fizika iránt. Mégis nagyon szerettem az elméleti mechanikát. Fura, ugye?!

 

„Szerettem volna látni, hogyan dolgozik a lányom”

 

Mesélj valamit családodról!

– Első családom tornyai volt. Férjem, Péterszabó János építészmérnök meghalt 44 évesen. Utána egy ideig egyedül éltem, majd összekerültem Gyulával. Lányom, Péterszabó Gabriella Dóra. Nagyon büszke vagyok rá. A mai Csiky Gergely Főgimnáziumban végzett. Utána Kolozsváron a Babeș–Bolyai Egyetemen jelentkezett a nemzetközi kapcsolatok, európai tanulmányok szakra. Ezzel nem nagyon volt mit kezdenie. De mindig arról álmodott, hogy világot lásson. Ezért elment dolgozni a Kanári-szigetekre, Zakintoszra stb. Zakintoszon megszerezte a búvárjogosítványt; lemerülhet 35 méter mélységbe. (Én még úszni sem tudok; félek a víztől.) Utána beiratkozott egy óceánjáró céghez, amelyik az egész világból toborozza az embereket. Elsőre felvették. Nyolc nyelvet beszél. Recepciós kisfőnök a hajón. Hamarosan Miamiba utazik; a Karib-tengeren fog dolgozni a jövőben. Iszonyú nehéz a munkája. Van egy brazil barátja.

Közbenjárásával kerültél tavaly a sétahajó kirándulásra a Földközi-tengeren?

– Persze. Szerettem volna látni, hogyan dolgozik a lányom… Első három nap szóba sem tudtam állni vele, annyira lefoglalta a munka. Csak bolyongtunk a hajón a barátnőmmel. Állandóan eltévedtünk.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas