Szombat, 2018. szeptember 22., 02.14
Kövér Péter és a kölni dóm nagyharangja

A világörökség része nem irodalmat ír

A szerző (előtérben) és Juhász Béla, meg a dedikálásra várók
A szerző (előtérben) és Juhász Béla, meg a dedikálásra várók

Nem tudom, mit gondoljak erről a magát Kövér Péternek nevező egyénről – hogy nem egészen kóser, az fix. Mert tessék csak hallgatni: azt mondja, hogy ő a világörökség része, s mindezt nem haveri körben, két sör után, bizalmasan, hanem könyvének címében! Néhol, elismerem, nagyon művelt, sokoldalú tájékozottságú hapsinak tünteti fel magát, nyilván az olvasó megtévesztése céljából, de nem tudja, ami számunkra közismert, hogy mindmáig egyetlen író, költő sem vívta ki magának ezt a címet. Egy természeti kövület igen – de egy firkász nem!

Tudom, hogy szerénységénél csak a zsenialitása nagyobb (ezt a mondást még nem nyúltad le, kedves szerző!), de ez a világörökség-sztori azért egy kicsit sokk. Jó, a könyv belsejében már mosakodik; róla nevezték el (kis csúsztatás, de hát üsse kő!, születése előtt vagy harminc évvel – szerk.) Kövér Péternek a világhírű kölni dóm legnagyobb („szabadon függő kolompos harangját” – vaj’ mi az ördögöt jelenthet?), aki (ami?) annyira nagy, vagy Kövér, hogy senkinek, törvény mondja ki, sértegetnie sem szabad.

Kivéve, persze, aradi származású druszáját. Aki Kövér, az Kövér.

Aki azonban – ezt vegye szemére hányásnak – egy árva szót se ejtett arról, hogy volt még egy híres német Kövér: Berta, aki tudomásom szerint nem Péter (igazán bájos) felesége, se kedvese, se semmilyen női hozzátartozója, hanem egy marha nagy ágyú, amivel majd’ másfél évszázada Párizst bombázták, jó messziről. Szóval az aradi gyökerű K. P. munkáiban (most komolyan!) nemcsak humorral, hanem számos érdekes kultúrtörténeti, gyakorta ismeretlen információkkal is szolgál. Én, olvasóként, csípem.

De maradjunk csak a felszínen, ne ássunk mélyen mérhetetlen műveltségünk alsó bugyrai felé.

Azt mondja dr. Kövér Péter, könyvének első, „C” jelű borítólapján (az A és B már előző, 2016 decemberében ugyancsak Aradon bemutatott könyvében elfoglaltatott), hogy „Ez nem irodalom. Ez olvasmány!”

Szerintem csúsztat (hogy ne mondjam brutálisabban): amit művel, az irodalom, mégpedig a magyar humor legjobb vonalába sorolható, büszkék lehetünk és vagyunk is rá, hogy éppen egy aradi származású „külföldre szakadt”, de szülőhelyére szívesen visszatérő (itt szívesen és szeretettel fogadott) honfitársunk műveli.

A könyvbemutató felvezetőjében Bege Magdolna (a Nyugati Jelen főszerkesztője, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese) kijelentése – „kissé csalódott vagyok” – feltűnést keltett. Aztán kiderült, azért csalódott, mert a hallgatóság, a szerző előző könyvében tett felszólítása dacára nem jött cetliken vagy más információhordozókon tárolt ötletekkel K. P. segítségére. Aki azonban a jelek szerint alig szorul segítségre, de azt mondta: könyvének számos szereplője ott ül a nézőtéren, s egy-egy írásban magára ismer majd.

De aki nincs benne a könyvben, az is biztosan nagyon jól szórakozik majd. A Juhász Bélával, a könyv bemutatójával folytatott beszélgetés során ugyanis elég „étvágycsináló” elhangzott ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést egy nagyszerű humorú – mellesleg szájharmonikán is játszó, s egy csodálatos ikerpár nagyapjaként büszkélkedő – szerző munkája iránt.

Az ikreknek egyébként összesen négy karja és ugyanannyi lába, füle meg szeme van, de mindmáig csak egyetlen foga, a nagyapa tömör jellemzése szerint. 

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'