A Zsil völgye tette számomra rendkívül élhetővé Temesvárt

Az 1950-es években, amikor lázadó kiskamaszként a petrozsényi zárdaiskola padjait koptatta, talán Csutak István sem gondolta, hogy bő félszázad múltán „öreg garabonciásként” tér vissza hajdani iskolájába, tarsolyában a legreprezentatívabb romániai dalok közé beválogatott Kis dallal. Az út persze hosszú volt és a Garabonciások nevük minden árnyalatát megélték: vándordiákként, dalvarázslóként, a világ fonákságai ellen zsörtölődő ifjakként. Kellett persze ehhez a prágai tavasz, kellett Temesvár, kellett a kommunizmus éveiben is helytálló szűk értelmiségi réteg, és, mint kiderült, kellett Petrozsény, a huszadik századi színes társadalmi, kulturális közegével. Erről és sok egyébről vallott a napokban Csutak István, aki a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent Garabonciásokcímű könyv bemutatója kapcsán tért vissza Hunyad megyébe, Petrozsényba és Dévára, a kötet szerzőjének, Sarány Istvánnak a társaságában.          

– 2017-ben készült el a hajdani állami lemezkiadónál, az Electrorecordnál megjelent zenék toplistája, melybe az utóbbi fél évszázad legjobb romániai dalai kerültek be. Köztük van a Kis dal, melynek szövegét Kinde Annamária szerezte a Garabonciás számára. Utóbbi country-rock együttesként írta be nevét az erdélyi magyar kultúrtörténetbe. Mit kell tudnunk róla?

– Az együttes 1976 és 1981 között működött. Ezt az időszakot öleli fel a Garabonciások című kötet is. Az együttes Temesváron jött létre. Ott is élte a fénykorát. Végül is nehéz időszak volt az. Temesváron viszont nem érződött a nyomás – annyira. Illetve tágabb értelembe véve Temesváron tapasztaltam meg azt, amit szülővárosomban magamba szívtam, de még nem volt annyira tudatos: a kisebbségi lét, a másokkal való közös élet varázsa, nehézségei, buktatói. És valószínű az, hogy én a Zsil völgyében szocializálódtam, egy etnikailag, de társadalmilag is nagyon vegyes közegben – ez tette számomra rendkívül élhetővé Temesvárt. Ma úgy hívjuk ezt a közeget, hogy szórvány. Akkor nem így neveztük magunkat. De mai szemmel nézve ez egy szórvány-történet, egy városi történet. Valószínű ezért is láttam a dévai közönség arcán, a szemekben, hogy bólogatnak, hogy igen, úgy volt, úgy történt. És ez nagyon lényeges. Talán ez a leglényegesebb, hogy ha már emlékezünk, akkor tisztességesen emlékezzünk...

– Visszatérve az együttesre, illetve a 70-es évek Temesvárjára. Kétségtelen, hogy itt hosszabban fújdogált a prágai tavasz szele. Mégis a könyvbemutató alkalmával úgy fogalmazott, hogy szükség volt dr. Bárányi Ferenc jelenlétére a Garabonciás-koncerten és Bodor Pál kiállására a dalszövegek mellett...

– Természetesen. Temesvár egy engedékeny közeg volt, ám az ott, akkor tekintéllyel rendelkező, hangadónak nevezhető értelmiségi elit küldetésének érezte, hogy a Temesvárra kerülő magyar diákok kulturális életét támogassa – rendezvényeket, együtteseket, diákszínjátszó-csoportot, önképzőkört, diákrádiót. Nyilván, a hatalom szabta meg, hogy ez az a pálya, amin mozogni lehet, de a pálya szélén ott álltak ezek az emberek, és intették, hogy még lehet jönni, még nem vered be a fejed. Ha pedig véletlenül baj volt, akkor kiálltak mindenki mellett. Mellettünk is. Megmentették a bőrünket, nem egyszer. Ez nagyon fontos. Mindig nagyon fontos. Ezt Király Károlytól tanultam meg, ő mondta nekem, hogy a nyáj mindig arra megy, amerre a pásztor furulyál.

– 1981 után, úgy tűnt, Csutak István lezártnak tekintette életében a Garabonciás-fejezetet. Aztán kiderült, hogy mégsem...

– Igen. Én azt hittem, hogy sikerült lezárnom. De teljesen ártatlan vagyok, mert a fő hibás Kacsó Sándor, aki felhívott, hogy Jilaván rábukkant a Garabonciás-felvételekre. Ha 25-30 évnyi jilavai pihenés után nem kerülnek elő ezek a felvételek, akkor talán rá sem ébredek, hogy az egyedüli fontos dolog, nyilván a családon kívül, az én életemben a Garabonciás volt, illetve az, amit most csinálok, hogy új dalokat írok. Véleményem van a világról. Persze senkit nem érdekel, de én akkor is el fogom mondani... 1985-ben, amikor lakat került a román televízió magyar szerkesztőségére, Jilaván landolt a magyar adásnak, nyilván a németnek is a szalagtára. És 2011-ig onnan nem került elő. Én lezártnak tekintettem ezt a fejezetet. Annál is inkább, mivel 1981-ben szólítottak engem először elvtársnak – Csíkszeredában (!). És egy magyarul beszélő helyi elvtárs vágta el ennek az együttesnek a torkát... Én megszoktam Temesváron, hogy a magyar, de a román pártaktivisták is kikacsintottak ránk. Hogy csináljátok, és szóljatok, ha valami baj van. Nem voltunk mi forradalmárok. Nem tudtuk és nem is akartuk megváltoztatni a világot. Bizonyos határokat mindig tudtunk, de hagyták, hogy azokon a határokon belül mozogjunk, illetve nem jelentettek azonnal fel. Csíkszeredában az volt az első dolga az illetékes elvtársnak, hogy elvágta a nyakát a történetnek. Ez nekem óriási csapás volt. Tényleg le akartam zárni ezt a fejezetet. Aztán előkerültek a régi felvételek és a román televízió magyar adásában talán 2014-ben Boros Zoltánnal készítettünk egy hosszú, egyórás filmet azokról az időkről és a Garabonciás együttesről. Aztán egyszer csak kiderült, hogy a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékén egy ifjú hölgy belőlünk írja a diplomadolgozatát. Abból tanulmány született és megjelent a Korunkban, ami számomra nagy szó, mert én mindig úgy tekintettem a Korunkra, mint a Parnasszusra, és hogy eljutottunk oda, hogy a Korunk ezzel a műfajjal is foglalkozik, elismeri a létjogosultságát és mi vagyunk azok, akiken keresztül ezt illusztrálják, ez is hozzájárult a könyv megírásának az ötletéhez. Na meg nyilván édesanyám, aki az általam összegyűjtött újságokat gondosan kivágta, papírra ragasztotta, ráírta az évszámot. Érdekes módon a grafikai szerkesztő, aki egy nagyon fiatal hölgy a képek közül olyanokat válogatott a borítóra, amin az édesanyám tanítónői kerek írása rajta van, mert az is hozzátartozik ahhoz a korhoz és valószínűleg nő lévén a grafikai szerkesztő megérezte a nyilvánvaló anyai szeretetet. Persze a könyvben benne van az együttes története, Temesvár szellemisége, Kinde Annamária Garabonciás-dalszövegei, kották, diszkográfia, részletes névjegyzék illetve Brânduşa Armanca magyar, román, szerb nyelvű ajánlása és még nagyon sok minden. És a könyvvel együtt jön a Biztató, a legújabb dalokat tartalmazó CD-m.

– Az édesanyja, édesapja is Petrozsényban tanított, hosszú évekig. Igazából ide kötötte őket tanári, tanítói hivatásuk. Milyen érzés volt most, sok esztendő után visszatérni Petrozsényba?

– Hát elég sok papír zsebkendőmbe került. Szívszorongató. Eljöttek a régi iskolatársak, ismerősök. Állíthatom, hogy a könyvbemutató körút egyik legfontosabb állomása volt Petrozsény. Annál is inkább, mivel abban az épületben voltunk most is, ahol 8 évig jártam iskolába. Felelevenedtek a régi emlékek. És sok szép emlék fűz ide. Nem jókedvemben mentem el Petrozsényból, nem durcásan, nem haragosan. Egyszerűen így hozta a sors. És akárhányszor visszatérek ide, örömmel jövök.