Kedd, 2017. november 21., 21.26

Bárányi Ferenc – Isten Báránya

Bárányi Ferencet ma kísérik utolsó útjára
Bárányi Ferencet ma kísérik utolsó útjára

És leszólt az Úr a Mennyekből: Hozzátok el hozzám Isten Bárányát! És Isten Báránya, aki egész életében emelt fővel járt, most lehajtotta a fejét, s azt mondta: Itt van az idő, Atyám? S az Úr csak bólintott. S Bárányi Ferenc, az Úr Báránya, aki egész életében az Úr nyájának élén szokott járni, most belátta: az Úr szava megmásíthatatlan. A Sors beteljesedett. Ő, aki Mindenki Háziorvosa volt, s végül Mindenki Orvosává vált, belenézett abba a fényalagútba, amelyről páciensei annyit meséltek.

Mindig tudta, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert olyan tálentumokat adott neki az Úr, amelyről szülei nem is álmodhattak, amikor a kis Ferenc világra jött. Olyan teherbíró testet adott, amellyel minden munkát el tudott végezni, amit egy halandónak el kell végeznie. Olyan eszet, amilyenről jófejű apja nem is álmodott, hiszen ki gondolta, hogy az ezermester fia orvos lesz egyszer, s abból is a legkiválóbbak egyike. Olyan eszet, mely képessé tette, hogy bármely kérdést gyorsan átlásson, s ráleljen a megoldásra. Olyan eszet, s olyan torkot, hogyha megszólalt, mindenki rögtön odafigyelt, s azt mondta: igen, ő a mi emberünk, ő lesz a mi vezérünk. Olyan eszet, hogy amikor papírt raktak eléje, szinte nyomdakész szövegek bújtak elő keze alól. Olyan eszet, mely képessé tette arra, hogy a betegségtől, az egyéniektől a nagy társadalmi bajokig mindent átlásson, rögtön programot kovácsoljon a helyzet orvoslására.

Született orvos volt tehát, akár Moldvában, akár a szerb határon háziorvosként, akár a temesvári klinikán szakorvosként, osztályvezető főorvosként, akár egészségügyi miniszterként, akár a Romániai Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítójaként és vezetőjeként. Diagnózisait gondosan ellenőrizte, és sikerrel alkalmazta a gyógyításban.  Egyszer, baráti beszélgetésben, négyszemközt egy budapesti hematológiai klinika folyosóján, ahol egy kezelésre kellett várakoznunk hosszan, elmondotta, hogy úgy érzi, három esetben tévedett csak.

Először, amikor fia, a kis Feri bölcsességét és elővigyázatosságra való képességét túlbecsülte. Úgy gondolta, hogy felkészítette már az életre, sportbajnoki izomzata van a sok edzéstől, a legelsők közt jutott be magyarként a legelitebb román orvosi egyetemre, s otthon elsajátította azt is, hogy hol vannak a rendszer határai, mitől kell óvakodnia, hogy nehogy csapdába csalják. És ennek ellenére a fia mégis belesétált a csapdába, s ő nem érezte ezt meg, nem látta előre, hogy fia egy lábtörés miatt ott fog elvérezni egy nagy kórháztól alig 200 méterre, s nincs ember, aki most az egyszer segítene helyette, a műtőkben élő apa helyett.

Másodszorra, mondta, akkor tévedett, amikor képviselőként, egészségügyi bizottsági tagként, s első magyar miniszterként Romániában azt hitte, hogy az ország érdeke és haszna fontosabb, mint az orvosi maffia haszna. Nem ment bele, hogy egy Duna-deltai halásztanya fejében a legdrágább beszerzési árat ajánló cég kapja a sok millió eurós megrendelést, hanem kitartott a legolcsóbb árajánlat mellett a maffia minden ellenkezése és fenyegetése ellenére. A többi már közismert. Lejáratási kampány, meghurcolás, és az orvosmaffia győzelme.

Harmadsorban pedig egy orvosi műhiba történt. Megengedte, hogy szteroidokkal kezeljék, bár több előző rossz tapasztalata volt már. De a kezelőprofesszorok, mind nemzetközi szaktekintély, úgy vélték, hogy baja esetében ez a legjobb és legtökéletesebb eljárás, mert a mellékhatásokat ki lehet védeni gondos kezeléssel. Nos, bebizonyosodott, hogy nem lehet – mondotta nekem azon a folyosón.  A szakma tévedett, s bár utána tíz éven át próbálták korrigálni az egykori hibát, most itt vagyunk , ezen a folyosón, s várjuk a ki tudja hányadik laborvizsgálat eredményét. Várjuk a csodát.

Nos, most már tudjuk, a csoda nem jött. Vagy mégis? Hiszen visszatekintve az életére nem tekinthető-e csodának, hogy az egykori KISZ-titkár, akit 1956-ban elmarasztaltak, mert nem lépett fel határozottan a nacionalista lázadók ellen, sőt mentegette őket, miután Winkler elvtárs kirúgatta az egyetemről, végül mégsem a Duna-deltában végezte, hanem néhány keserves év után sikerült befejeznie az egyetemet, Moldvában léphetett előbb felcserként, majd orvosként a választott pályára.

Nem tekinthető-e csodának, hogy az akkori jugoszláv határ mellett, gyanús magyarként túlélte a szekuritáté zaklatásait, a határőrség kósza golyóit, és – bár senki nem adott érte egy fabatkát sem – a rendszert támogató sötét alakokkal szemben is sikerült megnyernie a versenyvizsgát, s Temesvárra kerülnie. Nem valóságos csoda-e, hogy egy olyan nő, jövendő felesége, Ildikó, az éltanuló követte őt e keserves úton, s lett támasza egy életen át?

Nem valóságos csoda, hogy egy román katonatisztről írt csodálatos riportja úgy felrázta az Utunk szerkesztőit, hogy ketten autóba vágták magukat, hogy megnézzék ezt a különös vidéki orvost, aki ily pompás érzékkel ragadta meg e katona életszemléletét? Bizony nem mindennapi volt Bárányi Ferenc felismerése, hogy a román katonatiszt azért boldog a világ végén, a Duna mellett, mivel mindig képes pótolni illúzióit. Amikor a doktorral együtt halásznak, arról beszél, milyen halászlét esznek majd, jó hideg sörrel, ha visszamennek a faluba. Amikor kiderül, hogy nem fogtak halat, s nincs sör, akkor eszébe jut, hogy végül is a sör helyett jó a bor is. Otthon van egy határon meglőtt szarvas, ez így jó, borral meglocsolva.  Hazaérve kiderül, hogy erre járt a parancsnok, megette a szarvast és megitta a bort. A dráma, a csalódás azonban nem kenyere a román fiúnak. Kinyitnak egy katonai babkonzervet bajonettal, isznak mellé karcos slibovicát, málnalével – s íme, itt a teljes boldogság, amire mindig is titkon vágytak – jelenti ki az oltyán.

Nos, nagyjából ennyi az írás, de benne van minden, az a szemlélet, amely biztosította az emberek épelméjű túlélését az elkövetkező években, a végtelen sorbanállásokkal, a nechezolnak nevezett, pirított zabkávéval, a szójás szalámival, s az Adidasnak csúfolt disznópatákkal a mészárszékekben. És nem kisebb csoda, hogy ennek is vége lett, s dr. Bárányi a Temesvári Opera erkélyéről jelentette be a magyarság önálló pártjának megalakulását már akkor, amikor Nicolae Ceaușescu még nem távozott el a Központi Bizottság épülete tetején előkészített helikopterével az ország éléről.

Bárányi doktor az Erdélyi Kereszténydemokrata Párt egyik alapítója és vezetője volt, de írt novellákat is, és regényekben örökítette meg életének fő epizódjait. Nyert díjakat, kapott kitüntetéseket, lakott putriban és a város központjában, s lett saját háza is. Élt szinte teljes bezártságban, s később utazott Kínában, Thaiföldön, Mexikóban. Két gyermeke lett – fia fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el; lánya kalandos kanyarokkal végül ahhoz ment feleségül, kit gyermekkorában megszeretett.  Bízvást elmondható, hogy teljes életet élt.

Bárányi dr., Isten Báránya, útja végéről visszatekintve földi működésével elégedett lehet. Megadatott neki szinte minden öröm és bánat, szomorúság és boldogság, amit ember kívánhat.

Most már ott poroszkál az égi ösvényen, azon fényalagútban, amely végén várja az Úr.

– Megjöttél, Ferenc fiam? – kérdezi tőle. Majd ezt mondja: – Vess még egy búcsúpillantást azokra, akik eljöttek búcsúzni tőled.

Ő most lenéz, lát mindenkit. Aztán az ég kapui bezárulnak egy időre. Míg ránk is sor kerül. Nemsokára.


Mandics György




Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: T / Csütörtök, 2017. január 12., 10.20 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Az az igazs
Hozzászólt: monika / Szerda, 2017. január 11., 11.36 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Nagyszerű anyag, gratula Gyuszi!

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu