Kedd, 2018. június 19., 23.21
Borossebesen néhai Tomka Károly lelkipásztorra emlékeztek

Bensőséges ünnepség meghatódott anyaországi vendégekkel

Az istentisztelet után a lelkipásztor és családja, a presbiterek, a vendégek társaságában
Az istentisztelet után a lelkipásztor és családja, a presbiterek, a vendégek társaságában

Vasárnap a borossebesi református templomban 10 órától megemlékező istentiszteletet tartottak a gyülekezetben 1861–67 között szolgált Tomka Károly lelkipásztor tiszteletére. Az istentiszteleten részt vett a lelkész dédunokája, Tomka Orsolya is a kisgyermekével.

A szószék alatt elhelyezett Tomka Károly-fénykép, a virágokkal ékesített úrasztalára helyezett, a lelkipásztor szolgálati idején készült ezüst úrvacsorai kehely, illetve a szép számban egybegyűlt hívek társaságában elmondott ünnepi igehirdetésében nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor a 84. zsoltár 5–10. verseiből kiindulva, a 205 éves helybeli templom elemi fontosságát járta körül. A beírásokból tudni lehet, hogy 3 lelkipásztor szolgálata alatt épült fel. Ezért az istentiszteleten e hajlékért, a benne végzett folytonos szolgálatért adtak hálát Istennek. A szolgálatok között néhai Tomka Károly szolgálatáért is, aki 1861–1868 között szolgált e gyülekezetben. Az ő idején készült el az úrvacsorai kehely, ami az úrasztalán látható és immár 150 éves.

E hosszú idő felveti a kérdést: a jelzett másfél évszázadban vajon hányszor hozott bennünket a templomba a kíváncsiság, netalán a kritizáló szándék, és hányszor hozott ide az ige, az Úr üzenete iránti szomjunk? Legtöbben bizonyára azért jönnek, mert Isten házában vigaszra, lelki és testi terheiknek a könnyebbé válására vágynak. Mert az ember csakis közösségben élhet hitbeli egységet, Isten házában, az Ő közelében. Akinek nincs élő közössége, az elpusztulhat. Az ember azonban nem akar elpusztulni, e kis közösség sem, még akkor sem, ha a gyülekezetben már csak néhányan maradtak. Ezért volt fontos eleinknek a templom megépítése, a kehely elkészítése, az úrasztalának márványból történt kivitelezése. Ők, az elkészítők sokkal többen voltak, és azért alkottak maradandót, hogy a mostani, megfogyatkozott utódoknak is legyen hol és miért összegyűlniük. Legyen fontos számukra a sákrámentumokkal való élés, az írott ige naponkénti olvasása és az imádság, amiben nem pusztul el, hanem növekszik, gyarapodik a lélek.

Mindez azonban nem magányosan, hanem gyülekezetben érvényes, ezért kell minél többször, de hetente legkevesebb egyszer eljönni, közösen imádkozni a gyülekezetben, hogy Isten dicsőségében és oltalmában megmaradhassunk.

„Ma számvetésre gyűltünk össze: 205 éve áll e templom és állni is fog mindaddig, amíg Isten igéjét szomjazó lelkek látogatják. Isten csak azt várja el tőlünk, hogy kiáltsunk hozzá. Minél kevesebben vagyunk, annál hangosabban kiáltsunk és imádkozzunk hozzá! Engedjük, hogy Jézus Krisztus életet adó szava érvényesüljön a lelkünkben!” – zárta igehirdetését nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor.

 

 

Tomka Károly emlékei, életútja

A továbbiakban arról az aranykönyvről beszélt, amit éppen néhai Tomka Károly kezdett el vezetni 1860–1868 között. Isten eddig mindig megsegítette ezt az egyházközséget, aminek a megtartó erejét tovább kell adni a gyermekeknek és az unokáknak. Tomka Károly szolgálati idejéről több feljegyzés is történt: az úrvacsorai kehely Herczeg Zsuzsanna és a hívek adományaiból készült. „Az alkalomból emléktáblát is avathattunk volna, de a presbitériumban úgy döntöttünk: inkább a lelkünkben állítunk emléket. Ugyanolyan kegyelettel gondoljunk a borossebesi gyülekezetben eddig szolgált 36 lelkészre, a névsoruk Jancsó Andrással kezdődik, aki 1753-ban szolgált itt, de a 205 év alatt igen sok gondnok, még több presbiter szolgálta a gyülekezetet. Munkájuk gyümölcse, áldása nyomot hagyott a templomon és a gyülekezeten.

Legfontosabb, hogy hűségesen álljunk ott, ahova Isten helyezett bennünket.

A szolgálatban olykor meg kell állnunk, hogy újabb lendületet vegyünk a folytatáshoz. Most is ezt tesszük: ünnepelve megállunk, hogy újabb erőt merítsünk.”

A továbbiakban a borossebesi gyökerű Kiss László tartott magvas előadást Tomka Károly életéről, aki 1828-ban született, részt vett az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban, amelynek a bukása után bujdosásra kényszerült. Miután elvégezte a debreceni teológiát, Pankotára került, ahol részt vett az akkor épülő református templom munkálataiban. Miután Borossebesre került, hozzáfogott az Aranykönyv vezetéséhez, amiben feltüntette az adományozók nevei mellett az adományokat és a felhasználásuk célját, ami nagyon jó forrásanyag a történészek számára. 1878-ban Bukovinába került, ahol igen felszaporodott a lakosság. Éppen ezért, az akkori magyar kormány úgy döntött, hogy a bukovinai székelyeket áttelepíti Bácskába, a Belgrád közelében lévő Hertelendifalvára, ahova viszontagságos körülmények között, szekéren, illetve gyalog utaztak. Ott telepedett le az andrásfalvi székelység, ma is őrzik a hagyományaikat. Tomka Károly 1905-ben elhunyt, de az ugyancsak Károly nevű fia is lelkész lett, 1939 végéig szolgálta a gyülekezetét. Akkor azonban Titó partizánjai letartóztatták, megölték, a nyughelye ismeretlen. Egyik testvére a Pécsi Tudományegyetemen tanított – fejezte be a Tomka családról összegyűjtött történetet Kiss László.

A lékemelő istentisztelet végén nt. Prém Imre Csaba egy csokor virággal kedveskedett Tomka Károly dédunokájának, Tomka Orsolyának, aki könnyekig meghatódva simogatta az úrvacsorai kelyhet és a dédapja által használt úrasztalát. A megemlékező istentisztelet nemzeti imánk közös megszólaltatásával zárult.

 

 

Borossebest nem felejti

 

Tomka Orsolyát, a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának a referensét megkérdeztük: mit érez a dédapja emlékére megtartott, bensőséges istentisztelet után?

– Annak ellenére, hogy nem találkoztunk vele személyesen, a családunkban élénken él az emléke, ezért nagyon tartjuk a családunknak ezt a vonalát. Hertelendifalván többször jártunk, sok lelki erőt merítünk az ottani magyar közösség magatartásából. Nagyon megörvendtem, amikor két hónappal ezelőtt Kiss László megtalált a hírrel: tudja hol szolgált a dédnagyapám. Mivel Aradon és vidékén most jártam először, megtekinthettem a Vesztőhelyet és a Szabadság-szobrot is. Szerintem ezután gyakran ellátogatunk e vidékre, beleértve Borossebest is.

 

A Borossebesi megemlékező ünnepség a presbitérium által a vendégek tiszteletére adott, a közeli vendéglőben elköltött közös ebéddel zárult.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'