Bodor Pál halálára

Nem tudom, írt-e erről részletesen a pár napja elhunyt Bodor Pál. Utalásszerűen igen, erre emlékszem. De ha nem, akkor is bizonyos, hogy ez a két intézmény végig meghatározta életét. A református családi hagyomány, s a temesvári piarista gimnázium, amelyet megszűnése évében sikerült még elvégeznie. Hatásuk kitapintható tevékenységében. S miközben a sors sokfelé, és mégis főleg egyfelé vetette, legbelül és fontos pillanatokban kifelé is tanúbizonyságát adta, hogy a leckét, az életre szólót, megtanulta. Az értékekről lehetett hallgatni néha, de azokat megtagadni soha.

A címkék közül a „baloldali” ragadt rá leginkább, pedig ő valójában „ember volt az embertelenségben” Romániában, és talán Magyarországon is. Nemzedéke számos tagjához hasonlóan hitt a baloldal, a kommunisták pártja második világháború előtti és utáni jelszavaiban, ígéreteiben. És amikor talán már nem, más választása már nem volt... 

De neveltetése, az a két intézmény és azoknak a tanítása soha nem hagyta cserben. A hűség, a szívós kitartás, a ragaszkodás népéhez és anyanyelvéhez hosszú évtizedeken át meghatározták életét, a kisebbségi lét vállalását és szolgálatát. S mikor már „nem bírta hát, a roncsolt szív s tüdő”, a szomszéd gazdánál folytatta szinte ugyanott, ahol abbahagyta.

A magas párttisztséget betöltő sógora ki-kivédte „botlásait” (!?), és a maga módján támogatta őt. De ezt az adottságot sem a maga, hanem a sokak, az elesettek, a kisemmizettek és a rászorulók érdekében használta ki. „Szolgált”, mint annyian mások Erdélyben, s ha pártot mondott is, valójában népét szolgálta, a Templom és az Iskola értékrendje szerint. Amikor már szinte mindenben és sokakban csalódnia kellett, a két intézmény adta értékrend szerint folytatni tudta útját mint elkötelezett kisebbségi. Bárhová került, ott szolgálta népét, még akkor is, amikor a PÁRT már egészen mást kívánt tőle és másoktól. És évek hosszú tapasztalatával a háta mögött mert és tudott helytállni, kiállni a legnehezebb időkben is népéért, az erdélyi magyarokért. Újságíróként és közíróként, könyvkiadó igazgatójaként vagy a Román Televízió magyar szerkesztőségének vezetőjeként.

Egyike volt annak a féltucatnyinál is kevesebb romániai magyar személyiségnek, aki mert megszólalni az erdélyi magyarság érdekében. Akinek volt mersze meglátogatni a kommunista rendszer által Esztelnekre internált ferenceseket, aki merte kitapogatni, mennyit is enged meg a hatalom egy halandónak. A maga módján szembe mert szállni a hatalommal, egyszerre volt bátor és, ha kellett, csapatjátékos. De mindig szerény és segítőkész volt, aki hajlandó volt a jó ügy mellé állni vagy segíteni a rászorulókon, mindegy, hogy kiről volt szó!

Elkötelezetten és önzetlenül segített, kis és nagy ügyekben egyaránt. Minek másnak, ha nem a már említett két intézménynek, a Templomnak és az Iskolának köszönhetően.

Ne feledjük Őt, ne hagyjuk „a Templomot s az Iskolát”!  Vekov Károly